Az Európa eszme vége

A logikus gondolat, hogy Európa együtt erősebb és csak így képes ellenállni a nagy versenytársaknak. Szép gondolat, hogy a szegényebb országok felzárkózásának elősegítésével megszilárdítható a demokrácia és vele az EU egysége és békéje is. Ajánlom felejtsük el mindkettőt és vele együtt az EU összetartó eszméjét és talán az EU-t is.

Együtt gyengébben

A régi vicc poénja szerint elméletileg van 3 millió forintunk, gyakorlatilag pedig három kurvánk. Európa pont így van az „együtt erősebbek vagyunk” gondolattal. Elméletileg 28 ország, amelynek együttes GDP-je túlszárnyal bármely más partnert,  ereje megsokszorozódik. A gyakorlatban azonban az EU ez látszólagos, az igazán fontos versenytársakkal nem bírnak. Sokkal inkább jellemző, hogy a legnagyobb EU országok geopolitikai és érdekérvényesítési képessége korlátozódik a többi ország ellentétes érdekei miatt. Senkinek, még a németeknek sincs szabad kezük. A legkisebb közös többszörös, a nézet, amiben mindenki egyetért sok esetben semmitmondó és mindenkinek kevés. A nagy versenytársak találnak réseket, ahol képesek gyengíteni az EU álláspontokat.

Éppen ez mutatja meg az EU legnagyobb gyengéjét. A közös érdekérvényesítés menetét a fogolydilemma játék nyelvére lefordítva, azt láthatjuk, hogy az azoknak kedvez, akik csalnak. Amikor arról kell dönteni, hogy az országok megpróbálnak egy kemény, mindenki számára előnyös megegyezést kötni, vagy megpróbálnak a tárgyalópartnerektől csak maguknak engedményeket szerezni a közös álláspont gyengítése által, a kis országok mindig akkor járnak jól, ha az az utóbbit választják. Az ilyen játéknak mindig fontos része, hogy előbb kell cselekedni, mint a másik, ezért egyfajta verseny is kialakul. Mivel mindenki biztos lehet benne, hogy valaki elárulja a közös érdeket, ezért racionálisan minél előbb érdemes azt megtenni. Ebben a fogoly dilemma játszmában csak úgy nyerhet valaki, ha szembemegy a közösség érdekeivel. Mivel az ilyen játszmák csak akkor fordíthatók veszteségbe a csalók számára, ha van büntetése az árulásnak, ezért csalókat nem fenyegeti semmilyen veszély, mert az EU rendszerében nem létezik valódi büntetés ezekre az esetekre. Az EU elméleti ereje csupán a kis országok értékét vitte fel a geopolitikai piacon, amelyeket a nagy versenytársak nem vennének komolyan, ha nem lenne nekik is pont annyi szavazatuk, mint Németországnak.

Ezen az elméleti problémán túl még egy komoly gyakorlati hátrányt is kapott a nyakába az EU az „együtt erősebbek vagyunk” elvtől. Egy energia és időrabló érdekegyeztetési szintet a meglévők mellé. A legegyszerűbb kérdésekben is meg kell küzdeni a közös álláspontért, ami önmagában nem lenne baj, ha a végén létrejönne egy erős tárgyalási pozíció, de ez az előzőek miatt nagyon ritkán van így. Az EU-s országok sokkal több energiát fordítanak belső érdekkülönbségeik elsimításra, mint amennyi külföldi partnereikkel szembeni érdekérvényesítésre jut.

Amennyiben nem létezne egy erős, önálló életre kelt brüsszeli erőközpont az egyes országok rég belátták volna, hogy a rendszer nem hozhatja el a hozzá fűzött reményeket.

Ezért az erőközpont foggal körömmel védi a jelenlegi szisztémát, mert léte függ attól, hogy elhiggyük, előbb utóbb lesz eredmény.

A szolidaritás gyönyörű álma

A második EU-s alapelv, hogy demokrácia garantálja Európa békéjét és a demokráciát a jólét alapozza meg, egy olyan elv, ami igazán szépnek és hasznosnak tűnik. Európa békéje sokat megér és ha ehhez az EU-ra van szükség, akkor annak népszerűségéért érdemes anyagi áldozatokat hozni. Ennek szellemében a gazdag országok sok tíz milliárd Eurót fizettek be a központi kasszába. Úgy, hogy papíron nem vártak el érte semmit, csupán szolidaritásból. Véleményem szerint már az alapok zavarosak. Ugyan divatos azt gondolni, hogy a békét az EU garantálja, ami az ok és okozat összekeverése is lehet történelmi léptékben. Ma már sokkal reálisabb, hogy a béke hozta létre az EU-t és az addig áll fenn, amíg béke van. Az EU láthatólag képtelen megakadályozni az ellentétek növekedését, ha egy kevésbé békés történelmi helyzet alakul ki, mint amilyen a migráció volt. Azért, mert Európa az elmúlt 70 évben nem igazán nézett szembe valódi történelmi kihívásokkal még nem kell azt gondolni, hogy ha ilyen lesz az EU önmagában immunitást biztosít ellene.

Ennek ellenére ezért a nemes elvért sok áldozatra voltak képesek a gazdag országok az elmúlt évtizedekben. Nem is lehet ezért senkit kárhoztatni, mert az, hogy a támogatásoknak köszönhetően felzárkózó szegényebb országokban erősödik az EU és annak demokratikus működési módszere iránti elkötelezettség teljen reálisnak látszott. Az EU által juttatott pénz meglehetősen nagyvonalú, ha azt az adott országok családjai kapták volna közvetlenül egy kisebb vagyonnal lenne mindenki gazdagabb. Ez tényleg garantálhatna valamiféle elkötelezettséget.

Megvásárolt népszerűtlenség

A támogatások mértéke sokszorosan meghaladja az Afrikába és Ázsiába juttatott segélyeket, amikkel próbálták az ottani rendszerek demokratizálását és felzárkóztatásukat elősegíteni. Ezeket a segélyeket Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith tanulmányai politika vásárlásnak (buying political concession) nevezik. A koncepció szerint a segélyekkel a nyugatiak számukra megfelelő politikát igyekeztek vásárolni, a legtöbb esetben a demokratizálódás valamilyen fokú növekedését remélték. A kudarc látványos volt. Tudjuk, hogy a segélyek megkaparintásért folyó harcban diktátorok kerültek hatalomra vagy erősödtek meg, akik a nyugati pénzt saját érdekükben és nem népük javára használták.

Az EU gazdag országainak szolidaritása, nemes eszméje, mögött ott van a politika vásárlás pragmatikus gondolata. A támogatások azt hivatottak biztosítani, hogy a EU szegényebb országai felzárkózzanak, lojálisabbak legyenek az EU-hoz és a növekvő jólétnek köszönhetően a demokratikus alapértékekhez. Az általánosnak mondható elképzelés szerint ugyanis nincs jobb garanciája a demokráciának, mint a folyamatos jólét. Minden cinizmus nélkül az önzetlen szolidaritás mögött mindig ott volt a politika vásárlás nyilvánvaló igénye. Az EU naivitására és idealizmusára jellemzően, annyira magától értetődőnek tartották ennek érvényesülését, hogy semmilyen valódi szankció nem létezett arra, hogy ennek érvényt is szerezzenek.

Az elmúlt néhány év kijózanodást hozott a vezető politikusok megértették, hogy az EU támogatások felhasználhatók az EU érdekei ellenében, sőt az EU közös politikájának népszerűtlenné tételére. Mára kimondásra került, hogy az EU a lúzerek lúzere, mert olyan politikákat is finanszíroz, amelyek a közös érdekek megsemmisítésére irányulnak. Ezért a jelenlegi EP kampányban már próbálják nevén nevezni a dolgokat és minden mérvadó politikus a támogatások demokratikus értékekhez kötését támogatja. Ez pedig már tiszta beszéd, nem más, mint politika vásárlás. Én pénzt adok azért cserébe, hogy te támogasd az EU eszméjét és ami ennek alapfeltétele a demokrácia alapértékeit. Ez a szolidaritás bukásának beismerése.

Ezzel a beismeréssel azonban valószínűleg elkéstek. Ezekben az országokban erőteljesen érvényesül a fogd a pénzt és fuss elv. Ez a gyakorlatban egy teljesen más EU eszmét takar. Nem azért kapjuk a támogatásokat, hogy az EU elveit és érdekeit jobban képviseljük, hanem azért vagyunk az EU-ban mert pénzt kapunk. A támogatásokkal az EU megvásárolja, hogy tagjai legyünk. Amennyiben ezek megszűnnének elveszne az egyetlen valódi érv a tagság mellett.

Erre élesen világít rá tény, hogy azokban az országokban, ahol a kormány és annak szavazóbázisa nagyon kritikus az EU-val szemben továbbra sem akarják mérvadó szavazói csoportok az EU-t elhagyni, mert az a támogatás elvesztésével járna, ami az országok növekedésének alapja.

Ebben a helyzetben a politika vásárlás adminisztratív eszközökkel, pénzmegvonással csak korlátozottan érvényesíthető. Az EU kritikus országok lakossága ezt zsarolásnak érzékelné és  azonnal szembefordulna az EU-val, ha onnan nem jönne pénz. Ez sokkal inkább az EU további gyengüléséhez, esetleg szétbomlásához vezetne. Ezekben az országokban a kormányok politikáját többé nem eladó.

Az alapeszme megbukott, a pénzügyi támogatásoktól nem lesz erősebb a közösség, nem lesz demokratikusabb az EU, sőt akár ennek ellenkezője is bekövetkezhet.

Az EU politikusai talán észre sem vették, de idejük nagyobb részét szép lassan már a közösség belső problémáinak kezelésére kezdték fordítani, az EU erejének növelése vagy érvényesítése helyett. Az alapelveket kell megvédeniük saját klubjuk tagjaitól, a Brexitről kell tárgyalniuk, a támogatásokhoz kapcsolódó korrupciót kezelni és így tovább. Közben pedig megy el mellettünk a világ, az EU pedig annyira tehetetlen, hogy még saját felbomlását sem tudja rendesen menedzselni, amit a Brexit saga tökéletesen érzékeltet. Nagy változásokra ne számítsunk és javulásra semmiképpen sem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük