Egy leszbikus szabadon lenézheti a hetero nőket?

„Melegek nélkül nem nyerhet egy csapat.” mondta egy leszbikus világbajnok. Ennek a mondatnak csak a hetero nőket lenéző olvasata van, mégsem hallom a felháborodott hangokat!

Ha azt mondanám, hogy az olasz harmadosztály bármely férfi csapata megverné a most női foci világbajnok USA csapatát, az egész világ férfisovinizmussal vádolna, annak ellenére, hogy nem lennék messze a valóságtól. A vád jogos lenne, mert nyilván nem így kell összehasonlítani a női és férfi teljesítményt és főleg nem érdemes arra használni, hogy a nőit kisebbítsük.

Úgy tűnik azonban, hogy habár a férfiak nem beszélhetnek így, a nőket bátran és nyíltan lenézhetik a leszbikus nők. Azzal nincs baj, sőt akár hőssé is válhat, aki ilyet tesz.

Néhány napja az USA női válogatottjának celeb csatára Megan Rapinoe, aki mellesleg meleg aktivista, azt állította, „Melegek nélkül nem nyerhet egy csapat.” Én nem láttam, hogy ez a mondat valakiknél a nemzetközi sajtóban kiverte volna a biztosítékot. Pedig olyan szinten dehonesztáló, megalázó és felsőbbrendűséget sugárzó a heteroszexuális nőkkel szemben, hogy bármelyik férfisoviniszta megirigyelhetné.  Ez tisztán leszbikus sovinizmus.

Számomra ennek a mondatnak nincs felmentő értelmezése. Ez a homoszexuálisok felsőbbrendűségéről szól. A leszbikusok jobb sportolók, jobban tudnak focizni agresszívebbek, határozottabbak, magabiztosabbak, ezek nélkül a játékosok nélkül nem lehetsz a világ legjobbja. A hetero nők egyszerűen nem elég jók ehhez. Ha nyerni akarsz leszbi focistákat és más sportolókat kell szerződtetned. Ez pont az a hozzáállás, amit a nőkkel szemben megengedett magának a férfi világ és amiért olyan sokszor elítélték és pellengérre állították őket.

Most nem hallom az elítélő hangokat. Vajon azért, mert attól, hogy leszbikus vagy több mindent engedhetsz meg magadnak, attól lenézheted a hetero nőket, annak veszélye nélkül, hogy elítéljenek. Micsoda kettős mérce ez? Ha a leszbi nők valóban jobbak fociban csak attól, hogy melegek, ahogy a férfiak is jobbak attól, hogy férfiak, akkor válasszák szét a ligákat. Legyen férfi, női és leszbi női világbajnokság. De még ebben az esetben sem megengedhető, hogy az egyik liga tagjai lenézően beszéljenek a másikról. Remélem, hogy ez ellen a szabadságért aggódó nemzetközi és hazai sajtó is felemeli a szavát.

Az Európa eszme vége

A logikus gondolat, hogy Európa együtt erősebb és csak így képes ellenállni a nagy versenytársaknak. Szép gondolat, hogy a szegényebb országok felzárkózásának elősegítésével megszilárdítható a demokrácia és vele az EU egysége és békéje is. Ajánlom felejtsük el mindkettőt és vele együtt az EU összetartó eszméjét és talán az EU-t is.

Együtt gyengébben

A régi vicc poénja szerint elméletileg van 3 millió forintunk, gyakorlatilag pedig három kurvánk. Európa pont így van az „együtt erősebbek vagyunk” gondolattal. Elméletileg 28 ország, amelynek együttes GDP-je túlszárnyal bármely más partnert,  ereje megsokszorozódik. A gyakorlatban azonban az EU ez látszólagos, az igazán fontos versenytársakkal nem bírnak. Sokkal inkább jellemző, hogy a legnagyobb EU országok geopolitikai és érdekérvényesítési képessége korlátozódik a többi ország ellentétes érdekei miatt. Senkinek, még a németeknek sincs szabad kezük. A legkisebb közös többszörös, a nézet, amiben mindenki egyetért sok esetben semmitmondó és mindenkinek kevés. A nagy versenytársak találnak réseket, ahol képesek gyengíteni az EU álláspontokat.

Éppen ez mutatja meg az EU legnagyobb gyengéjét. A közös érdekérvényesítés menetét a fogolydilemma játék nyelvére lefordítva, azt láthatjuk, hogy az azoknak kedvez, akik csalnak. Amikor arról kell dönteni, hogy az országok megpróbálnak egy kemény, mindenki számára előnyös megegyezést kötni, vagy megpróbálnak a tárgyalópartnerektől csak maguknak engedményeket szerezni a közös álláspont gyengítése által, a kis országok mindig akkor járnak jól, ha az az utóbbit választják. Az ilyen játéknak mindig fontos része, hogy előbb kell cselekedni, mint a másik, ezért egyfajta verseny is kialakul. Mivel mindenki biztos lehet benne, hogy valaki elárulja a közös érdeket, ezért racionálisan minél előbb érdemes azt megtenni. Ebben a fogoly dilemma játszmában csak úgy nyerhet valaki, ha szembemegy a közösség érdekeivel. Mivel az ilyen játszmák csak akkor fordíthatók veszteségbe a csalók számára, ha van büntetése az árulásnak, ezért csalókat nem fenyegeti semmilyen veszély, mert az EU rendszerében nem létezik valódi büntetés ezekre az esetekre. Az EU elméleti ereje csupán a kis országok értékét vitte fel a geopolitikai piacon, amelyeket a nagy versenytársak nem vennének komolyan, ha nem lenne nekik is pont annyi szavazatuk, mint Németországnak.

Ezen az elméleti problémán túl még egy komoly gyakorlati hátrányt is kapott a nyakába az EU az „együtt erősebbek vagyunk” elvtől. Egy energia és időrabló érdekegyeztetési szintet a meglévők mellé. A legegyszerűbb kérdésekben is meg kell küzdeni a közös álláspontért, ami önmagában nem lenne baj, ha a végén létrejönne egy erős tárgyalási pozíció, de ez az előzőek miatt nagyon ritkán van így. Az EU-s országok sokkal több energiát fordítanak belső érdekkülönbségeik elsimításra, mint amennyi külföldi partnereikkel szembeni érdekérvényesítésre jut.

Amennyiben nem létezne egy erős, önálló életre kelt brüsszeli erőközpont az egyes országok rég belátták volna, hogy a rendszer nem hozhatja el a hozzá fűzött reményeket.

Ezért az erőközpont foggal körömmel védi a jelenlegi szisztémát, mert léte függ attól, hogy elhiggyük, előbb utóbb lesz eredmény.

A szolidaritás gyönyörű álma

A második EU-s alapelv, hogy demokrácia garantálja Európa békéjét és a demokráciát a jólét alapozza meg, egy olyan elv, ami igazán szépnek és hasznosnak tűnik. Európa békéje sokat megér és ha ehhez az EU-ra van szükség, akkor annak népszerűségéért érdemes anyagi áldozatokat hozni. Ennek szellemében a gazdag országok sok tíz milliárd Eurót fizettek be a központi kasszába. Úgy, hogy papíron nem vártak el érte semmit, csupán szolidaritásból. Véleményem szerint már az alapok zavarosak. Ugyan divatos azt gondolni, hogy a békét az EU garantálja, ami az ok és okozat összekeverése is lehet történelmi léptékben. Ma már sokkal reálisabb, hogy a béke hozta létre az EU-t és az addig áll fenn, amíg béke van. Az EU láthatólag képtelen megakadályozni az ellentétek növekedését, ha egy kevésbé békés történelmi helyzet alakul ki, mint amilyen a migráció volt. Azért, mert Európa az elmúlt 70 évben nem igazán nézett szembe valódi történelmi kihívásokkal még nem kell azt gondolni, hogy ha ilyen lesz az EU önmagában immunitást biztosít ellene.

Ennek ellenére ezért a nemes elvért sok áldozatra voltak képesek a gazdag országok az elmúlt évtizedekben. Nem is lehet ezért senkit kárhoztatni, mert az, hogy a támogatásoknak köszönhetően felzárkózó szegényebb országokban erősödik az EU és annak demokratikus működési módszere iránti elkötelezettség teljen reálisnak látszott. Az EU által juttatott pénz meglehetősen nagyvonalú, ha azt az adott országok családjai kapták volna közvetlenül egy kisebb vagyonnal lenne mindenki gazdagabb. Ez tényleg garantálhatna valamiféle elkötelezettséget.

Megvásárolt népszerűtlenség

A támogatások mértéke sokszorosan meghaladja az Afrikába és Ázsiába juttatott segélyeket, amikkel próbálták az ottani rendszerek demokratizálását és felzárkóztatásukat elősegíteni. Ezeket a segélyeket Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith tanulmányai politika vásárlásnak (buying political concession) nevezik. A koncepció szerint a segélyekkel a nyugatiak számukra megfelelő politikát igyekeztek vásárolni, a legtöbb esetben a demokratizálódás valamilyen fokú növekedését remélték. A kudarc látványos volt. Tudjuk, hogy a segélyek megkaparintásért folyó harcban diktátorok kerültek hatalomra vagy erősödtek meg, akik a nyugati pénzt saját érdekükben és nem népük javára használták.

Az EU gazdag országainak szolidaritása, nemes eszméje, mögött ott van a politika vásárlás pragmatikus gondolata. A támogatások azt hivatottak biztosítani, hogy a EU szegényebb országai felzárkózzanak, lojálisabbak legyenek az EU-hoz és a növekvő jólétnek köszönhetően a demokratikus alapértékekhez. Az általánosnak mondható elképzelés szerint ugyanis nincs jobb garanciája a demokráciának, mint a folyamatos jólét. Minden cinizmus nélkül az önzetlen szolidaritás mögött mindig ott volt a politika vásárlás nyilvánvaló igénye. Az EU naivitására és idealizmusára jellemzően, annyira magától értetődőnek tartották ennek érvényesülését, hogy semmilyen valódi szankció nem létezett arra, hogy ennek érvényt is szerezzenek.

Az elmúlt néhány év kijózanodást hozott a vezető politikusok megértették, hogy az EU támogatások felhasználhatók az EU érdekei ellenében, sőt az EU közös politikájának népszerűtlenné tételére. Mára kimondásra került, hogy az EU a lúzerek lúzere, mert olyan politikákat is finanszíroz, amelyek a közös érdekek megsemmisítésére irányulnak. Ezért a jelenlegi EP kampányban már próbálják nevén nevezni a dolgokat és minden mérvadó politikus a támogatások demokratikus értékekhez kötését támogatja. Ez pedig már tiszta beszéd, nem más, mint politika vásárlás. Én pénzt adok azért cserébe, hogy te támogasd az EU eszméjét és ami ennek alapfeltétele a demokrácia alapértékeit. Ez a szolidaritás bukásának beismerése.

Ezzel a beismeréssel azonban valószínűleg elkéstek. Ezekben az országokban erőteljesen érvényesül a fogd a pénzt és fuss elv. Ez a gyakorlatban egy teljesen más EU eszmét takar. Nem azért kapjuk a támogatásokat, hogy az EU elveit és érdekeit jobban képviseljük, hanem azért vagyunk az EU-ban mert pénzt kapunk. A támogatásokkal az EU megvásárolja, hogy tagjai legyünk. Amennyiben ezek megszűnnének elveszne az egyetlen valódi érv a tagság mellett.

Erre élesen világít rá tény, hogy azokban az országokban, ahol a kormány és annak szavazóbázisa nagyon kritikus az EU-val szemben továbbra sem akarják mérvadó szavazói csoportok az EU-t elhagyni, mert az a támogatás elvesztésével járna, ami az országok növekedésének alapja.

Ebben a helyzetben a politika vásárlás adminisztratív eszközökkel, pénzmegvonással csak korlátozottan érvényesíthető. Az EU kritikus országok lakossága ezt zsarolásnak érzékelné és  azonnal szembefordulna az EU-val, ha onnan nem jönne pénz. Ez sokkal inkább az EU további gyengüléséhez, esetleg szétbomlásához vezetne. Ezekben az országokban a kormányok politikáját többé nem eladó.

Az alapeszme megbukott, a pénzügyi támogatásoktól nem lesz erősebb a közösség, nem lesz demokratikusabb az EU, sőt akár ennek ellenkezője is bekövetkezhet.

Az EU politikusai talán észre sem vették, de idejük nagyobb részét szép lassan már a közösség belső problémáinak kezelésére kezdték fordítani, az EU erejének növelése vagy érvényesítése helyett. Az alapelveket kell megvédeniük saját klubjuk tagjaitól, a Brexitről kell tárgyalniuk, a támogatásokhoz kapcsolódó korrupciót kezelni és így tovább. Közben pedig megy el mellettünk a világ, az EU pedig annyira tehetetlen, hogy még saját felbomlását sem tudja rendesen menedzselni, amit a Brexit saga tökéletesen érzékeltet. Nagy változásokra ne számítsunk és javulásra semmiképpen sem.

A valódi kínai modell – Az embertelenség kollektív individualizmusa

A huszadik századi történelemben a nagyobb válságok után a nyugati országok értelmisége és politikusai között népszerűvé vált a gondolat, hogy a diktatúrák hatékonyabbak, a piac és a liberalizmus pedig halott. A 2008-as válság óta hasonló a hangulat, ma a kínai modell hatékonyságát dicsérik és tartják felsőbbrendűnek. Ez azonban annak teljes félreértésén alapul.

Sztálin, Mussolini …

A nagy gazdasági világválság utáni idők komoly elbizonytalanodást hoztak a nyugati liberális modell működőképességében. Roosevelt elnök idején komolyan foglalkoztatta a nyugati értelmiséget és politikát a tervgazdaság bevezethetősége. Elnöki ideje alatt jó néhány lépést tettek ennek irányába. Több területen korlátozta a piacot és például ár- és bérmegállapítást alkalmazott. Az idő, igaz, jó néhány évtizeddel később bebizonyította, hogy a tervgazdaság kudarc, a liberális piacgazdaság hosszú távon eredményesebb.

Mussolini sikerei, ahogy a válságot központi intézkedésekkel képes volt kordában tartani és a korporációs rendszerrel gazdasági békét teremteni sok politikust lenyűgözött. Churchill nagyra értékelte, de az USA-ban és Csang Kaj Sek Kínájában is követendőnek tartották. A nyugati piacgazdaság természetes ciklikusságát, amely kb. évtizedenként kisebb-nagyobb válságokat eredményez, nehéz elfogadni. A lakosság és a vállalkozások sokat veszítenek ezekben az időkben, de akik mindent elveszítenek, azok a politikusok. A nyugati demokráciákban a gazdasági válságok mindig elsöprik az adott kormányokat, ezért a politikusok mindenki másnál jobban próbálják megakadályozni a piacgazdaság ciklikus működését. Erős a hit, hogy ez csak az állam gazdasági túlhatalmával oldható meg. A központilag irányított, állami túlsúllyal rendelkező gazdaságokban eltéríthető a piaci ciklikusság. Amikor egy politikus kontrollálja a gazdaságot és elkerüli a válságok ciklikusságát, törvényszerűen tovább marad hatalmon. Ez pedig azt szokta eredményezni, hogy elkezdi korlátozni a politikai szabadságot is. Ebből következően van összefüggés a demokrácia és a piacgazdaság között.

Diktátor romantika

Nagy szerepe volt a 2008-as válságban annak, hogy ma sokan a kínai modellt tartják követendő példának. Az érvelés szerint a kínai állam elég erős volt ahhoz, hogy elkerülje a válságot, ami a központi irányításnak tudható be. Ahogy a 29-es válság, a 2008-as is elhozta a diktátor romantikát, az erős irányítást, a demokrácia által nem korlátozott döntési mechanizmust, egyre többen látják úgy, mint a legjobb recept egy ország fejlődésére és a válságok elkerülésére..

Kína valóban mesés fejlődést ért el és ez nem olyan, mint a Szovjetunió vagy a fasiszta Olaszország. Valódi innováció és erő áll mögötte, a világpiacon keményen versengő cégekkel. Sok területen vezető szerepet töltenek be és mindezt nemzetközi versenyben vívták ki, még ha ez egy manipulált verseny is kínai részéről, amiben kemény módszerekkel hozzák hátrányba a nyugati cégeket. Ennek ellenére, úgy látszik Kína valamit jól csinál, mert fejlődésével maga mögé utasította a világ minden országát az USA kivételével. Vajon utána lehet csinálni? Elég egy központosító diktatúra, állami kontroll, gyors és határozott döntéshozatal és mindenki sikeres lehet? Ma sokan szeretnék ezt gondolni. A siker mögötti tényezők közül azonban csak néhány kapcsolódik a központi hatalomhoz és szinte egyetlen egy sem másolható. A modell egyrészt a liberalizmus legvadabb, korlátozásmentes versengését idézi, másrészt olyan társadalmi áldozatokat és kormányzati intézkedéseket követel, amit egy nyugati ország nem tud meghozni.

Belső gyarmatosítás

Ezek közül első, ami leginkább kötődik a központi hatalomhoz, a külföldi befektetések helyzete. A kínai rendszer fejlődésének legfőbb eleme sokáig ez volt. Az egész világ náluk gyártatott, a nagyon megalázó feltételek ellenére. Kínában külföldi vállalkozás nem lehet többségi tulajdonos saját cégében, a vezetést ugyan gyakorolhatja, de abban párt delegáltnak is részt kell vennie. A technológiát, szellemi tulajdont gátlástalanul és az állam jóváhagyásával tulajdonítják el. Az egész sokkal jobban emlékeztet egy fordított gyarmati rendszerre, ahol a gyarmatosított cégek önként mennek  a gyarmatosítóhoz. A nyugati cégek elfogadták a feltételeket, mert olyan előnyöket élveztek, amelyek egy része saját hazájukban bűncselekménynek számított. Korábbi időszakban a munkavállalók bérkövetelését akár a rendőrség kihívásával is rendezhették, nyugodtan használhattak elavult környezetszennyező technológiákat, nem kellett a munkavédelmi szabályokkal törődni, korrumpálhattak hivatalnokokat, az engedélyek beszerzésekor megkerülhették a törvényes utat, nem kellett a helyi lakosság tiltakozásától tartaniuk. Az előnyök jó része mára már nem létezik, ellenben a kínai cégek megszerezték a technológiát, amivel visszaszorították őket a belső piacon és nyugaton is versenytárssá váltak. Ezt nevezem én belső gyarmatosításnak, ami egy olyan rendszer, amit egyetlen nyugati országban sem lehet alkalmazni.

Szuper individualista társadalom

Kína papíron kollektivista társadalom. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy bármely individuum feláldozható a közösség érdekében. Hogy ki áldozható fel azt a közösség vezetése, a párt és annak egyszemélyi vezetője dönti el. Az, hogy a vezetők tervei útjában állók feláldozhatók kétségtelenül nagy erőnek tűnik, könnyebbé teszi egy ország működtetését. Egy új városrészt akarnak felhúzni, de üzleted, házad, üzemed az útjában áll, nem szükséges egyeztetés, jogi vita. Jön a markológép és lerombolja. Akár a tulajdonossal együtt, ahogy ez többször megtörtént. Az egyeztetés és kompromisszum szükségtelensége a kínai modell sokak által irigyelt egyik eleme, azonban a fejlődéshez sokkal többet ad, ahogy ez a lakosság motivációjára hat.

A kínai kollektivizmus a gyakorlatban egy fejre állított individualizmus, amelynek szabálya valójában úgy szól, hogy aki az erősebb, akinek több hatalma van, az kedvére uralkodhat az alatta lévőkön. Egy helyi pártember saját régiójában teljhatalmú, de fölötte hatalma van a párt vezetésének és pártfőtitkárok.

Kína a gyakorlatban szuper individualista társadalom, amelynek tagjai nem számíthatnak a közösség szolidaritására, törvényi védelemre, hogy a hatalommal szemben az igazság érvényesülhet, mert mindig annak van igaza, akinek nagyobb hatalma, több pénze van. A legfőbb vezetőnek sincs törvényi garancia pozíciójára, sokan várnak rá, hogy elmozdíthassák. A garancia a hatalom és a pénz, ezért mindenki ezt szeretné megszerezni. Ebben mindenki csak saját erejére, munkájára, ravaszságára támaszkodhat. Aki nincs résen, nem elég gátlástalan, azt az erősebbek eltiporják és nincs fellebbezési lehetőség. Nem kell a szabályokkal törődnöd, a fair versennyel foglalkoznod, a siker igazolja, hogy neked volt igazad. A kudarcért csak magadat okolhatod, a közösség nem védi az érdekedet, cserébe neked sem kell mások érdekeire figyelned. Ez nem más, mint a dzsungel élethalálharca, ami a 19. század óta nem létezik nyugaton.

A 19. századi gazdasági liberalizmus Kínája – élethalálharc

Kína fókuszában közel 40 éve, amióta az élelmiszer termelésben piaci jellegű szabadságot adtak a parasztoknak, a gazdasági növekedés áll. Mindenki azért töri magát, hogy gazdagabb legyen. A kínai gazdasági fejlődés mögött ott vannak a központi döntések, de az ezek által teremtett lehetőségekből a milliárdos kínai gazdagodni akaró lakosság hoz létre gazdasági fejlődést. A mai kínai társadalom vallásként tekint a pénzre és a hatalomra. Ez olyan mértékűvé vált, hogy egy hagyományosan az idősek tiszteletére épülő társadalomban sok szülő szerződéssel próbálja magát védeni, hogy visszakapja a gyerekébe fektetett pénzt.

Az egyének bármely szabályt hajlandók megszegni a sikerért, amivel képessé válnak a büntetés elkerülésére. Így lehetséges, hogy mérgezett tápszert hoznak forgalomba, amitől gyermekek százezrei betegszenek meg és néhányan meg is halnak. Így lehetséges, hogy pártfunkcionáriusok gyermekei a világ legnagyobb vegyi anyag tároló bázisát üzemeltessék, ahol az összevissza tárolt anyagok végül hatalmas katasztrófát eredményeznek. A gyárak gátlástalanul szennyezik a környezetet, a munkahelyi balesetek aránya nagyságrendekkel nagyobb, mint Európában, évente több, mint 100 millió ember szorul kezelésre romlott élelmiszertől. Ha találnak is néha egy-egy kirakatfelelőst, a hatalom és a pénz a legjobb védettség.

Az üzleti etika szinte ismeretlen, mások átverése az ügyesség jele. Az igazi értékmérő a gazdasági siker és a politikai befolyás, hogy milyen áron éred el, szinte lényegtelen.

Nincs erkölcs vagy külső szabályozás, ami megakadályozná, hogy hatóanyag nélküli vakciánt áruljanak, freont használjanak vagy ellopják más szellemi tulajdonát. Az a hülye, aki hagyja magát átverni és nem az aki átver. A meggazdagodás és a hatalom megszerzésének vágya száz milliókat hajt, akik hajlandóak sokat dolgozni és szinte bármilyen áldozatot meghozni a sikerért. A létbiztonságban élő, elöregedő és elkényelmesedő nyugat már nem látott ilyen motivációt a háború vége óta.

A kínai kormánynak elég hatalma van, hogy egy neki nem tetsző internetes bejegyzést egy órán belül eltüntessen, de képtelen a romlott, mérgező élelmiszereket eltüntetni a piacról. A politikában bármire képes, de a gazdaságban képtelen a nyugati világban hétköznapinak számító szabályok betartatására és a gazdagodni vágyó milliárdos lakosságát szabályokkal kordában tartani. Ez a gyengeség az, ami létrehozza a piac dzsungelét és az élethalálharcot.

Szociális rendszer nélküli kommunizmus

A kommunista Kína legfőbb érdekessége, hogy míg a kommunizmus az egyén érdekeit azért áldozza fel, hogy a javakat egyenlőbben lehessen elosztani, addig a kínai kommunista párt ezzel egyelőre keveset törődik. Bármelyik nyugati ország sokkal közelebb áll a kommunizmushoz a javak elosztásának tekintetében, mint Kína. Ahol nincs az egész országra kiterjedő nyugati értelemben vett szociális rendszer, általános egészségügyi biztosítás, nyugdíj, minden szinten ingyenes oktatás. A kínai állam azért képes hatalmas összegeket fordítani az általa kitűzött célokra, mert kevéssé szükséges szociális rendszerre költenie. Míg a nyugati értelmiség és politika a jövedelemegyenlőséget, az esélyegyenlőséget, a hátrányos helyzetűek támogatását tartja a legfőbb célnak, addig Kínában ezzel eddig kevésbé kellett törődni. Az esélyegyenlőség megteremtése a szülők feladata, a jövedelemegyenlőtlenségek elképzelhetetlenül nagyok, az öngondoskodás minden területen sokkal elfogadottabb, mint nyugaton. Aki a kínai modellt akarja bevezetni, annak vissza kell lépni száz évet a szociális rendszerekben és ezt elfogadtatni a lakossággal.

A gyenge szociális rendszerrel rendelkező, rendkívül egyenlőtlen társadalom tökéletes összhangban van az előzőekben elmondottakkal. Az egyén magára hagyott, csak saját teljesítménye alapján képes előrejutni. Versenyben, sőt harcban kell megszereznie, amit akar és ez a kínai gazdaság sikerének legfőbb titka.

Ez nem oligarcha rendszer

Kínában ugyan meghatározóak az állami cégek és a pártelittel való kapcsolat előnyt jelent, de ez korántsem olyan összehangolt, ahogy kívülről látni szeretnék. Néhány kivételtől eltekintve, nem a szovjet módszert követik, ahol a hatékonyság nevében minden azonos területen működő cég együttműködött vagy összeolvadt. Nem is az oroszt, ahol kinevezett oligarcháknak juttat vagyonokat az állam. A kínai gazdagokat azért nem lehet oligarcháknak nevezni, mert ezért a pozícióért is versenyben kell megküzdeni. A legtöbb állami cég is versenyzik egymással. Azokon a területeken, mint az kőolaj szektor, ahol az állam kizárja a versenyt, nincs sem hatékonyság, sem szolgáltatási színvonal. A legtöbb területen azonban egy üzletágban több állami és magáncég is tevékenykedik, de még az állami cégeken belül egyes részlegek is versenyeznek egymással és az esetek többségében nem összehangoltan cselekszenek. Nem is beszélve a százmilliós nagyságrendű párttal valamilyen kapcsolatot ápoló vállalkozói rétegről, ami felé nyitott az út bármely meggazdagodni vágyónak. A Kínának tulajdonított központosítás hatékonyságával szemben a legvadabb piac mechanizmusa hajtja előre a fejlődést. Nyugat Európa sokkal közelebb áll a központosított kommunista tervgazdasághoz.

A kínai modellt sikerét a központosításnak és a diktatúrának tulajdonítani, néhány politikus vágyvezérelt gondolkodása csupán. A siker egyetlen eleme sem átvehető, nem hozhatunk létre egy atomizált individualista társadalmat, szabályozatlan versenypiacot, hihetetlenül motivált lakosságot, vagy 19. századi szociális rendszert. Ehhez száz évvel vissza kéne forgatni az idő kerekét.

Nem kérdés, hogy a kínai modell sikeres, a kérdés inkább az, hogy vajon ezzel a modellel milyen mértékig lehet fejlődni? Mikor jön el a pillanat, amikor a szabályozatlan verseny káoszba fullad vagy a gazdagodó lakosság nem akar többé egy 19. századi társadalomban élni, a lakosság gondoskodó államot akar, vagy elege lesz a hihetetlen jövedelemkülönbségekből. Amikor ez eljön a kínai fejlődés is teljesen megváltozhat és korántsem biztos, hogy akkor is fenntartható marad.

Szükség van-e férfiakra?

A világban 10 millió számra ölik meg a kikelő kakasokat. Rájuk a szaporodáshoz nincs szüksége a baromfiiparnak, más hasznos tulajdonságuk pedig nincs. Ma, a nők évszázadában szükség van-e férfiakra? Vajon marad-e olyan férfi specifikus tulajdonság, amely nélkülözhetetlen a jövő társadalmában?

A nő a megjavított férfi

Néhány sci-fi felvetette a múltban, hogy eljöhet a pillanat, amikor nem lesz szükség férfiakra. Ma, amikor a nyugati világban a hagyományosan felfogott férfi és a férfiasság nem túl népszerű és kívánatos érdemes újra elgondolkodni a kérdésen. Szükség van-e férfiakra?

A történelmet annak minden kacskaringójával a férfiak versengése mozgatta. Ezek a viselkedés minták ma egyre inkább negatív megítélés alá esnek. Az állandó harc, a győzni akarás, versengés, mások fölötti irányítás és hatalom megszerzése, a pénz hajhászás és más, a férfi agresszióhoz köthető tulajdonságok lassan bűnnek és a társadalomra, a közösségre veszélyes viselkedésnek minősülnek. Azok másik oldala, ami a társadalmi és gazdasági fejlődésről szól ma épp nem tűnik jelentősnek. A nők helyet követelnek maguknak nap alatt és erre meg is van minden alapjuk. Mára nyilvánvaló ténnyé vált, hogy a nők nem szellemi, intellektuális hátrányban vannak a férfiakkal szemben, csupán kevésbé agresszívak és kockázatvállalók. Sokan látják úgy, hogy a férfias tulajdonságok nélkül a világ jobban irányítható, békésebb, élvezhetőbb hely lenne, mivel a nő mindenre képes, amire a férfi, csak kevesebb kárt okoz. A nő tulajdonképpen a megjavított férfi, mint egy új jobb autómodell, aminek kevesebb a károsanyag kibocsátása, kényelmesebb, de pont úgy gyorsul.

A férfias tulajdonságok háttérbe szorításának igényét a Me too kampány és rengeteg feminista, női egyenjogúsági mozgalom tűzte zászlajára. Ennek legszélsőségesebb formájában, némi marxista és rasszista felhanggal ez főként a fehér férfi ellen irányul, aki megtestesíti a világszinten a férfias viselkedésminták sikeres alkalmazásnak eredményét. Ezek szerint a vélemények szerint neki köszönhetjük a gyarmatosítást, a rasszizmust, a kizsákmányolást, az elnyomást, az egyenlőtlenséget, a háborúkat a környezetszennyezést és minden más negatívumot. Itt nem esik szó a pozitívumokról, Shakespearéről, Assisi Szent Ferencről, a holdra szállásról, a végtelen számú névtelen hősről, akik meghaltak hazájukért, családjukért, az átlagéletkor kitolódásáról, az egészségügy fejlődéséről, a könnyebb és kényelmesebb életről, amit a fejlődés hozott, ami végül is létrehozta a női egyenjogúságot, felszabadította a nőket a házimunka és gyereknevelés terhei alól.

Mik lehetnek a valódi okok?

A politikai és társadalmi mozgalmak mögött azonban mindig vannak mélyebb, számunkra ismeretlen vagy nehezen megismerhető folyamatok, amelyek tudattalanul is befolyásolják a társadalmat. Az egyesek által felemelőnek tartott arab tavasz mögött például a gabonaárak elszabadulása volt felfedezhető, ezek mögött pedig a túlnépesedés, illetve globális felmelegedés negatív hatásai. Azt viszont már nem tudjuk pontosan, milyen mélyebb társadalmi igény/hiba/motiváció áll a túlnépesedés és a pontosan milyen, a modelleken túli valóságos folyamatok állnak a globális felmelegedés hátterében.

A férfiasság népszerűtlenné válása mögött is sejthetően vannak ilyen, „természetes, rejtett” motivációk. Ezek lényegéből fakadóan szinte soha nem ismerhetjük fel teljes bizonyossággal, de olyat kell keresnünk, ami arra utal, hogy a modern életben nincs már szükség azokra a képességekre, tulajdonságokra, viselkedésmintákra, amivel a férfiak evolúciósan rendelkeznek. Néhány ilyet felsorolok.

A katonáskodás háttérbe szorulása

A legkézenfekvőbb ilyen a háborúk, katonai konfliktusok számának drasztikus csökkenése. A történelem folyamán a férfiak legfőbb evolúciós/társadalmi szerepe a csoportok egymás közötti agressziójának levezénylése, a csoport megvédése, vagy a szomszédos csoport erőforrásainak megszerzése volt. A második világháború óta pacifikálódott nyugati világ népessége már el se tudja képzelni, hogy olyan katonai konfliktusokba keveredjen, amiben családjának is részt kell vennie. Így a férfiak legfontosabb evolúciós/társadalmi feladata válik lényegtelenné. Már ebből önmagában következhet, hogy kevesebb férfiasságra, kevesebb férfira van szükség. A nők elvárásai fiú gyermekeikkel szemben alapvetően megváltoztak, az anyák sírva, de büszkén küldték csatába a fiaikat a történelemben, és a katonaság nagy társadalmi presztízzsel rendelkező karrier volt. A nők magasra értékelték párválasztáskor a harcos, férfias, katonáskodó férfiakat. Képzeljük el mi lett volna Római birodalom sorsa, amely 1000 éves fennállása alatt végig hadakozott, ha a nők nem értékelték volna magasra a katonáskodást és nem házasodnak katonákkal. Az elithez tartozó családok dicsőséggel küldték katonának fiaikat. Mára a katonaság magas státusza teljesen megszűnt, sőt ellenkezőjére fordult. Az angol királyi család kivételével az elit nem tartja lényegesnek, hogy csemetéi katonának álljanak. Ez mára inkább az alacsonyan képzettek, a társadalom legszegényebb csoportjai számára jelent kitörési lehetőséget.

A fizikai erő szükségtelenné válása

A fizikai erő, amelyben a férfiak elsőrendűsége megkérdőjelezhetetlen (ma még), egyre kevésbé fontos. A fizikai erőt mindenhol gépek váltják ki, amelyek kezelése ugyanolyan könnyen elvégezhető nők által. Teljesen lényegtelen, hogy egy darukezelő nő vagy férfi, egy targoncát nő vagy férfi vezet, a fizikai erőnek ebben már nincs jelentősége. A csökkenő fizikai erőt igénylő szakmák aránya egyre több férfit vagy férfias képességet tesz fölöslegessé. Ez is oka lehet talán annak, hogy a férfiak munkanélküliségi aránya egyre több országban magasabb mint a nőké.

A robotizáció – az igazi férfigyilkos

A férfiak egy újabb jövőbeli kihívással néznek szembe. Ez pedig a robotizáció megindulása. A legújabb tanulmányok szerint, amelyek konkrét eseteket vizsgáltak, jelentősen több férfimunkát szüntet meg, mint ahány nőt veszélyeztet. A robotizáció a hadseregben is egyre nagyobb teret nyer, amely itt is gyengíti a férfiak szerepének szükségességét.

A tanulásra alapozott társadalomban nincsenek előnyben a férfiak

Sokszor bizonyított tény, hogy nők és a férfiak eltérő szellemi fejlődést mutatnak. Ez a modern iskolarendszerben egyértelműen a fiatal férfiaknak jelent hátrányt a lányokkal szemben. Amikor a felsőoktatásban, még csak a lakosság 2%-a vett részt és azok majdnem teljes mértékben férfiak voltak ez az előny nem volt látható. De ma, amikor akár a lakosok 30%-s is felsőfokú végzettségű és a társadalom a tanulásra alapul egyre nyilvánvalóbbá válik. Amit a továbbtanulási számok jól mutatnak. https://muse.jhu.edu/article/588632

A fejlett világ országaiban a nők aránya meghaladja a férfiakét a magasan képzettek között és a felsőoktatási intézményekben tanuló nők száma túlszárnyalja a férfiakét. A magas képzettséget igénylő szakmákban is egyre erősebb túlsúlyra tesznek szert. Lassan már férfi kvótákat érdemes bevezetni a korábbi női kvótás világgal szemben. A tudományban is megtört a férfi dominancia a tudósok körében a nők aránya gyorsan emelkedik, habár ez még nem érte el a legfelsőbb szintekre, vagyis pl. a Nobel-díjasok

között relatíve alacsony az számuk.

Mivel a nyugati világban a gyerek születésszám és a házasságok száma erősen csökken, a nők egyre több szabadidővel rendelkeznek. Ezzel összefüggésben a nem házasságban élő nők és gyermektelen nők száma növekszik és ők jelentik a legnagyobb kihívást a férfiak számára a munkaerőpiacon. A gyermektelen vagy kapcsolat nélkül élők a tapasztalatok szerint sokkal több energiát fordítanak karrierjükre munkájukra és erőteljes versenyelőnybe kerülnek a többiekkel szemben. A felszabaduló idő és a nők hosszabb átlagéletkora, korábbi szellemi érése együttesen jelentős előnyt jelent számukra a férfiakkal szemben.

Hatalom és kockázatvállalás

Egyre több területen válik nyilvánvalóvá, hogy tévedés volt a férfiak korábbi nélkülözhetetlenségébe vetett hit, sőt korábbi előnyük hátrányba is fordult. A társadalmi percepció azonban még mindig az, hogy a férfiak hatalmas előnyt élveznek. Ennek legfőbb oka, hogy a társadalom vezető pozícióiban továbbra is ők vannak többségben. Az olyan posztok, amelyek hatalommal járnak nagyon hívogatók a férfi mentalitás számára. A felsővezetői pozíciók nagyobb kockázatvállalást és több harcot igényelnek, és a férfiak a kutatások szerint sokkal erősebben hajlanak a kockázatvállalásra. Ezen a területen a nők még nem képesek felvenni a versenyt velük szemben. A hatalommal rendelkező férfi a férfi ellenesség legfőbb oka. Ennek jogosságát a férfiak jelentős része sem kérdőjelezi meg. Ez eltakarja a tényt, hogy a legfelső szint alatt a férfiak egyre több helyen kerülnek hátrányba válnak feleslegessé. Nem kérdés, hogy a nők a társadalom magasabb rétegeiben való hátrányukat is kompenzálni tudják, ehhez növekvő mértékű segítséget kapnak a törvényektől és a társadalmi hangulat megváltoztatásától. Ez pedig a férfiak utolsó pozícióit is meg gyengítheti.

A szex

A szaporodás nem indokolja, hogy férfiak hasonló számban éljenek a földön, mint nők, ez az evolúciósan kialakult monogám jellegű szaporodás következménye, hogy ez minek a következménye, arra többféle elmélet létezik. A törzsi és korai társadalmakban a férfiak szavatossága még a mainál is jóval rövidebb volt, akár a férfiak harmada is erőszakos konfliktusokban halt meg. A modern társadalmakban nem a férfi izmok, hanem a törvények védik a családot, nincs szükség arra, hogy a férfiak meghaljanak értük. Könnyen elképzelhető, hogy a nyugati férfi egy kivesző emberfajta, amelyre hosszú távon nincs egyenlő arányban szükség a nőkkel.

Van még egy másik kevés figyelmet kapó jelenség, ami a nyugati férfiak szükségtelenné válása irányába hat. A női homoszexualitás növekedése. Ennek mérése ugyan meglehetősen nehéz feladat, de a női homoszexualitást történelmileg kb. 2%-ra becsülik. Ezzel szemben az utóbbi időben a nyugati országokban a kutatások azt mutatják, hogy a nők körében 15%-re emelkedett azok aránya, akik magukat leszbikusnak tartják (Pl. USA Cornell University kutatásában 14,4%, Norvégiában még ennél is magasabb 20%-ot mértek L. Wichstrøm and K. Hegna, “Sexual orientation and suicide attemp). Ezzel szemben a férfiak között az arány nem növekszik, az kb. 4%-on áll. A nők körében népszerűbbé válik, hogy a lelki társukat, akivel együtt szeretnének élni saját nemük körében találják meg. Egyfajta a férfiakkal való konfliktusoktól menekülésként, akár divatként is értelmezhető jelenség meglehetősen komollyá kezd válni, ami a férfiak nélkülözhetőségét mutatja. Több országban kész megtermékenyítési programokkal várják az ilyen nőket. Nem túl nagy összegért spermabankokban választhat apukát jövendő gyerekének..

Hosszabb távon ez elég komoly tényezővé válhat a férfiak szükségességét illetően, mert a leszbikus nők maguk is a férfi ellenesség melletti érvet szolgáltatnak. (a férfiak rosszak, erőszakosak, nem jó velük élni, a nők többet adnak a házasságba stb.)

Milyen következmények várhatók?

Amennyiben a férfiak és a nők a fizikai erőn kívül mindenben egyformák, ami a társadalom működéséhez szükséges, elvileg valóban nincs szükség ilyen számban férfiakra. Egy elképzelt utópisztikus jövőben akár létrejöhet egy nők által dominált társadalom, amelyben a férfiak korlátozott számban a fajfenntartás miatt kellenek csak. Ez ugyan evolúciós szempontból hátrányos és veszélyes, mert erősen csökkenti a népesség sokszínűségét, de talán ez a probléma technológiailag áthidalható.

A jövő bizonytalansága sokkal inkább abból fakad, hogy azért, mert nem látszanak a mai nyugati társadalomban lényegi különbségek a nemek között, attól a két nem még nem egyforma. Ezek a ma lényegtelennek látszó különbségek attól még léteznek és nem tudhatjuk pontosan, hogy ezek egy egészen más történelmi helyzetben nem lesznek-e lényegesek. Ma úgy gondoljuk (ezt kutatásokkal is próbálják igazolni), hogy a nők bevonása az irányításba, hatalomba előnyt jelent a versenyben.

A kutatásokon túl azonban ennek van egy hosszú távú gyakorlati próbája is. Vannak országok és régiók, akikkel a nyugati versenyzik és ahol a nők helyzete hagyományosabb. Kérdés, hogy ezek az eltérő régiók történelmi távlatokban nézve miként fejlődnek egymáshoz képest? Kimutatható lesz-e különbség generációs távlatban fejlődésükben, versenyképességükben, innovációjukban, hatalmi stratégiájukban, esetlegesen egy háborúban? A háború a verseny végső formája, vajon egy nők által dominált társadalom képes lesz-e megvédeni magát egy férfiak által vezetett társadalommal szemben?

Ez egy érdekes és a mai vitákon túlmutató kérdés, amit következő írásomban egy konkrét példán keresztül próbálok meg bemutatni.

Az egyenlőség fantomja

A politika hosszú ideje kergeti az egyenlőség fantomját. Keleten a kommunizmus kísérlete súlyos kudarccal végződött. Nyugaton az esélyegyenlőségi, felzárkóztatási programok, szociális juttatások és ki tudja mi árán sem jutnak el a célig. Az egyenlőtlenség makacsul marad, és senki nem akarja bevallani, hogy az elméletileg is kizárt. Sőt az utóbbi időben nagyon erős politikai brand, és újra világmagyarázó elv épült belőle.

Kudarc kudarc hátán

A brit kormány egy korábbi jelentése kisebb sokkot okozott. E szerint ugyanis az azt megelőző 20 évben a szociális, felzárkóztatási és esélyegyenlőségi programokra elköltött font tízmilliárdok ellenére, nem csökkent, hanem nőtt az egyenlőtlenség. A meglepett szakemberek természetesen az előző 20 év Munkáspárti és Konzervatív kormányait hibáztatták.Nem hajtják végre megfelelően a feladatot. A helyzet azonban egyáltalán nem ez.A társadalmi egyenlőséget segítő programok egy ponton túl soha sehol nem működtek és nem is fognak működni.

Az USA-ban 2014-ben Linden Johnson Great Society programjának 50. Évfordulója alkalmából vették elemzés alá annak sikerét. 50 év alatt az USA 22 ezer milliárd dollárt, forintban szinte kifejezhetetlen összeget, 200 évnyi magyar GDP-t költött a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Az eredmények az angoléhoz hasonlatosak. Egyedül az „derült ki”,az anyagi különbségeket csökkenti, ha pénzt adunk a szegényebbeknek. A valódi elvárások tekintetben azonban semmi eredmény. A remény, hogy a támogatások hozzásegítik az embereket a társadalmi felemelkedéshez, statisztikailag nem valósult meg (ez alatt azt értem, hogy egyeseket/egyes csoportokat hozzásegített ugyan a felemelkedéshez, de ettől nem lett kevesebb a rászoruló,mert helyükre mások léptek). A legsokkolóbb adat, hogy a program 50 éve alatt egyáltalán nem változott azok aránya, akiknek szüksége van az állami támogatásokra. A régebbi törésvonalak némileg átalakultak és újak jöttek létre, de az arányok nem változtak.

Új egyenlőtlenségek

50 évnyi eredmény meglehetősen komoly tapasztalat,pláne, ha 22 ezer milliárd dollárral egészül ki. Ennyi tapasztalat után úgy látszik, hogy ugyan a jogegyenlőség terén nagyot haladt előre a világ, de több típusú egyenlőtlenség esetén, ha egyes lyukakat betömünk, az edény máshol kezd elfolyni. Csökkentjük az anyagi egyenlőtlenséget, az esélyegyenlőtlenséget és minden olyan feltételt, amit politikával lehetséges, de helyükbe újabb egyenlőtlenségek lépnek, amik jó eséllyel már kívül lesznek a politikahatás körén. (A jogegyenlőség ebben a tekintetben is nagyon erősen különbözik a többi egyenlőtlenségtől, mert szinte teljes egészében kontrollálható adminisztratív eszközökkel.) Az USA-ban például mára a társadalmi hátrányok egyik csendes forrásává a házasságon kívül felnövő gyerek vált. Ez ma az egyik legbiztosabb indikátor a társadalom alsó felében ragadásához. Amelynek következményei a középiskola félbehagyása, droghasználat, törvénnyel való szembekerülés. A probléma mondhatjuk a semmiből született és vált domináns társadalmi kérdéssé. Az így felnövő gyerekek aránya 50 év alatt 10%-ról 40%-re növekedett. Az egy szülős családmodellhez kapcsolódó másik egyenlőtlenségi töréspont az oktatás. A csak alacsonyabb szintű oktatásban részesülők mentén húzódó egyenlőtlenség statisztikailag korrelál az egy szülős családdal.Fejlesztették ugyan az oktatáshoz jutás lehetőségét, növelték az esélyegyenlőségek, de az új feltételek között, az új tisztességesebb versenyben újra csak alul maradt valaki, akik között magas az egyszülős családokból származó gyerek aránya.

Rengeteg pénz és erőfeszítés hatására 50 év alatt az USA eljutott egy olyan problémához, amit törvényekkel, pénzzel és szociális programokkal nem lehet befolyásolni. Nem lehet ugyanis előírni, hogy ne legyen egy szülős család. Nyilvánvaló, hogy hiába próbálunk az oktatásba beruházni,hogy az esélyegyenlőséget biztosítson, mert soha nem lehet mindenki győztes.Most épp az szülős gyerek lesz hátrányban, mivel hátránya nem az iskolából következik, hanem a családból, 50 éve mások voltak, mert akkor még nem létezett az egy szülős család és 50 év múlva újra mások lesznek. Az is nyilvánvalóvá kezd válni, hogy az esélyegyenlőség javításával bizonyos csoportok hátrányát növeljük. Ez az esélyegyenlőség paradoxonából fakad.

Az esélyegyenlőség paradoxona – az új középkor

Az egyenlőség mániások egyik fő érve, hogy az olyan rendszerekben, ahol nem egyformák az esélyek, ott a tehetséges, de rossz körülmények közül jövő gyerekek nem tudnak érvényesülni. Ezért kell csökkenteni az esélyegyenlőtlenséget, aminek csak része az anyagi és egyéb körülmények javítása.A végső cél, hogy mindenkinek egyenlő esélyei lehessenek a sikerre. Ez az USA-ban olyan jó a tehetséggondozás, hogy egyes adatok szerint az elveszőtehetségek aránya csupán néhány százalék. Éppen ez hozza létre a paradoxont.Minél nagyobb mértékben tudjuk növelni az esélyegyenlőséget, annál erősebben hozunk felszínre egy másik egyenlőtlenséget, a született képességek és adottságok általi különbséget. Azonos körülmények közötti versenyben azok győznek, akik jobb képességekkel születtek az adott területet illetően. Például a 210 cm-nél magasabb amerikaiak 20% játszik az NBA-ben súlyos dollármilliókért és az 160 alattiak nulla százaléka. Ezzel jelenséggel látszólag nincs is semmibaj, mert nyer a közösség, hiszen a tehetségesebbek érvényesülnek, ami hatékonyabbá teszi a társadalmat. Miért is ne az győzzön, aki a legjobb valamiben?

Ennek azonban hosszú távú problémái mégis sokkal bonyolultabbak. A születéskori képességekre, adottságokra jelenleg nincs befolyásunk, egyesek jobb, mások rosszabb képességekkel születnek. Egyenlő esélyek esetén a versenyt a képességek döntik el és ha ennek szerepe növekszik, az hasonló rendszert eredményezhet, mint a feudális társadalmak, ahol a születés eldöntötte a társadalmi pozíciót és életet. Egy ilyen helyzetben kialakulnak a születési alapú felsőbb és alsóbbrendű csoportokat, a kevésbé jó képességűek születéskori hátrányban lesznek a jobb képességűekkel szemben, aminek leküzdésére kevés esélyük lesz. Ez az újfajta igazságtalanság talán még rémisztőbb, mint a korábbi, mert kasztszerű rendszert hoz létre. A születéskori különbségek kifejezés helyett sokkal inkább társadalmilag nem változtatható különbségekről kéne beszélni. Nem tudjuk az emberek fizikai adottságait lényegileg megváltoztatni, vannak ügyesebb és okosabb, szorgalmasabb és jobban koncentráló gyerekek. De még ha nem is hiszünk a születéskor különbségekben,csupán a nevelésben, akkor is megtaláljuk a különbségek okát. Nem tudunk ugyanis egyforma szülőket rendelni a gyerekhez, nem tudjuk a szülők személyiségét, nevelési módszereit, az esetleges válását változtatni. És mint láttuk a válás önmagában fontos tényező lehet. Nem is beszélve arról, hogy egy sokkal ösztönzőbb szülő azonos nevelési körülmények között jobb eredményeket érel gyerekével. A szülő pedig születéskori adottság. Még ha programokkal le is győzzük a születéskori anyagi hátrányokat, ezt nem tudjuk.

A hatékony tehetség gondozás csak tovább növeli a különbségeket, mert racionálisan többet foglalkozik azzal, aki tehetséget, szorgalmat mutat.

A lényeg, hogy bármilyen rendszert alakítunk ki, valakinek hátrányos lesz, mert minden szempont nem vehető figyelembe és mert az emberek nem lehetnek egyformák.

Az új kasztrendszer alapjai

Nem gondolnánk, de a születéskori képességek alapján felépülő társadalomnak vannak jelei. Ma a felsőoktatási esélyegyenlőség korában, amikor az újabb generációkban születetteknek akár 30% is egyetemre mehet és a jobb képességűek kimaradásának esélye alacsony, egy új egyenlőtlenség alakult ki. A szellemi elit kasztosodásának folyamata figyelhető meg.

Trump és a Brexit korában egyre népszerűbb gondolat a szavazati jog műveltségi korláthoz kötése, a műveletlenek kizárása a fontos döntésekből. De még azok, akik nem mennek ilyen messzire a Trump és Brexit jelenséget a tudatlanság megnyilvánulásának tekintik, amit a kutatások is alátámasztanak számukra, miszerint a magasabban képzettek szinte egységesen ezek ellen szavaztak. Az USA-ban pl. a PhD fokozatúak szinte száz százaléka Trump ellen szavazott. A Brexitet pedig egységesen utasították el az egyetemi városokban. David Runciman, Cambridge-i tudós a Brexit után elemzésében arra a következtetésre jut, hogy fennáll a veszély, hogy egy új osztályjellegű törés jött létre a világban, a szegény/gazdag megosztottság helyébe, az osztályhoz tartozást a képzettség lépett. „Az iskolázatlanok félnek az életüket és tapasztalataikat nem ismerő intellektuális sznobok kormányzásától. Az iskolázottak pedig attól félnek, hogy a világ működését nem ismerő tudatlanok dönthetnek sorsukról.”

Elértük tehát az esélyegyenlőség állapotát, a jobb képességűek nem kallódnak el, egyetemre mehetnek, de ezzel egy új egyenlőtlenséget alkottunk. Ami talán még rémisztőbb, mint a korábbi. Az okosak azt kezdik gondolni, hogy a demokráciában a buták nem jól döntenek.

Az egyenlőtlenség brand

A világpolitika új celeb szupersztárja Alexandria Ocasio-Cortez amerikai kongresszusi képviselő ilyen mondatokra építi sikerét:„A társadalmi egyenlőtlenség korunk legfontosabb problémája…”

Az egyenlőtlenség és főleg a jövedelmi különbségek hatalmas branddé váltak nyugaton, de ez nem egyik napról a másikra épült fel. Paul Krugmannak, a New York Times Nobel díjas publicistájának már a 2008-as válság előtt jóval ez volt az egyik kedvenc témája. A válság után egyre többen csatlakoztak a kánonhoz és mára az egyik legtrendibb világmagyarázó brand lett belőle. Segélyszervezetek, mint az Oxfam, amely erősen részt vesz építésében,de tudósok, politikusok élnek nagyon jól belőle és sokak számára vált az önmegvalósítás forrásává is az ellene való küzdelem. Az egyenlőtlenségnek ugyan sok formája van, de amikor az új brandről beszélnek, valójában mindig jövedelmi különbségekre visszavezethető egyenlőtlenségre gondolnak. Mára odáig jutottak,hogy Marx szellemében próbálják a történelmet formáló legfontosabb erőként értelmezni. Ehhez végtelen mennyiségben találnak statisztikai adatot, amit a neo marxista közgazdászok és egyéb tudósok szolgáltnak számukra. Piketty története jól mutatja, milyen sztárrá lehet válni ennek az iparágnak a kiszolgálásából. Bizonyíték mindig lesz bőven, a világ tele van egyenlőtlenséggel. Ez azonban nem csak igazságtalanságból, hanem gyakran a dolgok természetes rendjéből fakad és az egyik területen hátrányban lévő akár egy más terülten előnyben lehet. Általában azért látjuk olyan súlyosnak az egyenlőtlenséget, mert csak egy-két szempontot veszünk figyelembe. Ez nem jelenti, hogy nincs sok igazságtalanság, törvénytelenség, embertelenség, ami egyenlőtlenséget szül, ami ellen érdemes küzdeni, de ezek nagyrészt nem a nyugati világban találhatók.

De ne feledjük, egyszer már történt egy súlyos kudarccal végződő kísérlet az egyenlőtlenség megszüntetésére. A kommunistaországok története a legjobb bizonyíték rá, hogy az egyenlőség kergetése hova juttathatja a világot. A gazdasági egyenlőség marxi vágya súlyos jogegyenlőtlenséghez és elszegényedéshez vezetett, ami jó példa arra, hogy az egyik területen megszüntetett egyenlőtlenség más területen jön létre. A történelmi példa ellenére ma újra a gazdasági egyenlőtlenséget fedezik fel az események mozgatórugójaként a Brexittől, Trump megválasztásáig. Így jutunk el újra a marxista gondolkodás lényegéig, ami szerint a történelmet kizárólag a gazdasági egyenlőtlenségek mozgatják. Ez a szemlélet úgy látja az embert, mint egy olyan gép, amelynek motivációja, boldogságának alapja az anyagi körülményekben rejlik. Az egész gondolkodás hibája ebben található, az ember értékét,boldogságát és elégedettségét sokkal bonyolultabb rendszerek szabályozzák, mint az anyagi egyenlőség. Nagyon sok más belső rendszerünk van, amely biztosítja,hogy egyenlőnek tudjuk látni magunkat a nálunk gazdagabb, magasabb iskolai végzettségű, vagy híresebb emberrel. Azzal, hogy állandóan az egyenlőtlenségről beszélünk azt üzenjük, hogy azok élete kevesebbet ér, akik a társadalom alján vannak. Az isten és törvény előtti egyenlőség, illetve az életek egyenlő értékűségének elve alapvetően szemben áll ezzel a gondolkodással. Az ember egyenlő értékű, de soha nem lesz egyenlő semmi más szempontból, ezért az egyenlőtlenség elleni küzdelem kilátástalan, ami nem jelenti azt, hogy nemérdemes az igazságtalanságot eltüntetni a világból, de az igazságtalanságmegfogalmazásának mibenléte önmagában rendkívül kemény dió.

Tanács diktátoroknak

A történelem arra tanít bennünket, hogy ha diktátorok vagyunk biztosan jobban járunk az oroszok vagy a kínaiak barátságával, de ha mi vagyunk a nép érdemesebb a nyugattal barátkozni. Ugyan hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, de Venezuela példája újra eszünkbe juttatja ezt a régi igazságot.

Oh, azok a régi hidegháborús idők!

Akik még nem elég idősek a demenciához, de nem annyira fiatalok, hogy csak a rendszerváltás utáni világot ismerjék, emlékezhetnek a hidegháború nemzetközi világára, amit a szovjet-amerikai/nyugati szembenállás határozott meg. Mindkét oldal próbált szövetségi rendszerébe vonni országokat és ideológiailag meghatározott táborok alakultak ki. A szovjet blokk országai a szovjetekkel üzleteltek, az Nyugat országai a Nyugattal-val. A szovjet blokk országai szegények voltak, mint a templom egere, a Nyugat barátai meg gazdagabbak. Ha nem is tökéletesen helytálló a leírás, de a többé-kevésbé piacgazdaságú országok versenyeztek a központosított tervgazdasággal, a Nyugat többé-kevésbé a törvényes keretek között tartotta szövetségesei befolyásolását, a keleti blokk ellenben minden eszközzel függővé és kiszolgáltatottá igyekezett tenni „barátait”. Tajvan és Szingapúr, mint kínai többségű országok a Nyugati táborban és a Kínai népköztársaság a szovjetben. Észak-Korea az oroszokkal és Dél-Korea az USA-val. Szaúd-Arábia az USA-val és Algéria az oroszokkal. Chile az USA-val és Kuba az oroszokkal. Míg az egyik oldal folyamatosan fejlődött, a másik leépült. Hiába tudjuk a történet végét, hogy aki a szovjet blokkal barátkozott, az alulmaradt, a tapasztalatokat nem dolgoztuk fel tökéletesen. Sem azt a leckét nem tanultuk meg, hogy a központosított, túlzott állami befolyással rendelkező, verseny nélküli (Kína ma nem verseny nélküli, épp ellenkezőleg) gazdaság hosszú távon alulmarad a piacgazdasággal szemben, sem azt, hogy az oroszokkal és a kínaiakkal nem túl jó barátkozni. Abból a végén soha nem sül ki semmi jó.

Akiken az olaj sem segít

Venezuela egy nagyon érdekes színfolt a mai világpolitikában, ami egy pillanatra felidézi a régi szembenállást és emlékeztet bennünket a tapasztalatokra. Venezuela az USA érdekkörébe tartozó ország volt, de gazdasága mindig is erősen függött a nemzetközi olajáraktól. Lévén a világ legnagyobb igazolt olajtartalékával rendelkező ország, amely majdnem 20%-kal nagyobb készletekkel rendelkezik, mint Szaúd-Arábia. Egy erőteljes különbség mégis van a két ország között. Míg Szaúd-Arábiának a világon az egyik legnagyobb az egy főre jutó GDP-je, addig Venezuela az egyik legnyomorultabb, amelyben nincs gyógyszer, orvosi ellátás, megszűnt a közszolgáltatások jó része, a gyilkosságok száma az egyik legmagasabb a világon és nem képesek annyi benzint előállítani, hogy az autóikat üzemeltessék. Hiába rendelkeznek ugyanis hatalmas olajtartalékokkal, olajiparuk olyan elavulttá vált, hogy nem képesek kitermelni megfelelő mennyiséget és nem képesek finomítani, amit felszínre hoznak. Szaúd-Arábia az USA szövetséges, Venezuela ellenben az orosz és kínai kettősé. Most, amikor az ország az összeomlás szélén áll és orosz zsoldosok védik a busz sofőr elnöküket újra felszínre került a már elfeledettnek hitt párhuzam.

Megették az aranytojást tojó tyúkot

Az igazi bajok Hugo Chávez hatalomra kerülése és az amerikaiakkal való szakítás után indultak meg. Chávezt ugyan segítette a magas olajár és látszólag rengeteg fejlesztést hajtott végre az országban, de mindezt azon az áron tette, hogy szép lassan megette az aranyat tojó tyúkot. Az olajvállalat bevételeit gyakorlatilag kormányzati pénzként kezelte és annyit vont el tőle, hogy nem maradt fenntartásra és fejlesztésre. Így hamarosan finomítási és bányászati problémák léptek fel, ami már oda vezetett, hogy töredékére csökkent olajtermelésük. Kína rögtön megérzete a kiszolgáltatottságot és amikor örömmel kölcsönzött az országnak, hogy benzint tudjon vásárolni. Azóta is szorgosan adósítja el Venezuelát, ami legfőbb globális stratégiai fegyvere. A módszert, amit sokhelyen alkalmaztak, hogy hatalmas, soha meg nem térülő infrastrukturális beruházásokat hiteleznek, amit kínai cégek kiviteleznek. A pénz így azonnal visszajut hozzájuk, aztán az országok nem képesek fizetni a hitelt és örökre Kína csapdájába esnek. A módszer fontos része a korrupció, ugyanis a politikusok nem szívesen írnak alá értelmetlen beruházásokról szerződéseket motiváció nélkül. Ilyen a Kínaiak etióp projektje, az Addisz-Abeba – Dzsibuti vasút, a Sri Lankai Hambantota kikötő, de Pakisztánban és a kisebb Csendes óceáni szigeteken is hasonló módszerekkel dolgoznak. Az oroszok stratégiájának is fontos része a korrupció, ők védelmet, energiát és mérhetetlen gazdagodást ígérnek az oligarcháknak az energia és fegyver üzletekből. Nagy különbség, hogy az oroszok nem félnek a katonai akcióktól, amit Kína egyelőre óvatosan kezel, ők inkább a láthatatlanabb kiberhadviselést erőltetik. Az oroszok ellenben örömmel védik meg barátaikat akár külföldön is, mint Szíriában vagy Venezuelában. De az is garantálják, hogy barátaik náluk találnak majd menedéket bajok esetén.

Tanács: diktátor vagy az oroszokkal és a kínaiakkal barátkozz

A Nyugat ezen hangszerek szinte mindegyikén játszik, de van azért néhány nagy különbség. Ezeket ugyan nehéz lenne úgy leírni, hogy ne találni mindenki néhány ellenpéldát, de összességében a végeredmény mégis egyértelmű. A Nyugattal barátkozó országok gazdagabbak, szabadabbak. A korrupció mégha meg is jelenik, nem része a befolyásszerzési stratégiájuknak, a gazdasági kapcsolatok sokkal inkább üzleti alapon jönnek létra magánvállalkozások kezdeményezéséből, mint állami eszközökkel, így sokkal erősebben lehet velük szemben a törvényeket alkalmazni, mint a kínai vagy orosz állami befolyásszerzés esetén. A Nyugat barátságából többet profitál a gazdaság és a nép és a diktátorok nem élveznek örök védelmet.

Venezuela polgárai ma saját bőrükön tapasztalják ezt a különbséget, mialatt vezetőjük az orosz testőrök védelmét élvezi és ehhez a kínaiak is örömmel adnak pénzt, addig a nép éhezik és nyomorog. Hosszú évtizedekre van szükség, hogy újra normális országgá váljanak, ami alatt Maduro kényelemben, biztonságban és gazdagságban éli majd életét Oroszországban, vagy Kínában, azt üzenve a jövő diktátorainak, hogy érdemes az oroszokkal és a kínaiakkal jóban lenni. Ezért, ha diktátor vagy akkor jársz jobban, ha velük barátkozol, de nép a nyugattal jár jobban.

Más világ – Mi lesz, ha igazak a klímaváltozási jóslatok?

A klímaváltozási előrejelzéseket nézve a század végére egy teljesen más világ képe bontakozik ki a szemünk előtt. Ebben a világban soha nem éri el a föld lakóinak száma a  10 milliárdot és ma látható nemzetközi rend, az államok jó részét is beleértve tökéletes összeomlásnak néz elébe. A változásokat nem a kerítéssel elzárt országok vészelhetik át, hanem azok, akik legerősebb katonai blokkhoz tartoznak majd és földrajzi elhelyezkedésük lehetővé teszi védelmüket. Ekkorra persze már mai politikusok és mi is a másvilágon leszünk.

Nedves hőhullámok India környékén

Banglades a világ egyik legsűrűbben lakott és egyik nagyon szegény országa, amelynek muszlim lakosai egyre gyakrabban kelnek útra Európa felé. Pakisztán gazdasági és földrajzi adottságaihoz képest meglehetősen sűrűn lakott, katonai konfliktusokkal terhelt muszlim ország, amely már ma is nagy migrációs kibocsátó. India ugyan demokrácia és nem muszlim, de mint a világ ma második legnépesebb országa végtelen mennyiségben rendelkezik a migráció utánpótlását garantáló embertömeggel. Ezek az országok ma klimatikusan többé kevésbé élhető területek. Lakosaik száma összesen kb. 1,7 milliárd! Képzeljük el, hogy ez a terület élhetetlenné válik. Mi történik akkor? A klíma kutatók elképzelték. (http://www.bbc.com/news/science-environment-40793019) Számításaik szerint a 21. század végére ennek a három országnak egyes területein és Kína déli részén, a klíma olyan módon változhat, ami tulajdonképpen élhetetlenné teszi a régiót. Az érintett övezetben ma kb. 300 millió ember él. A magas páratartalommal párosuló hőhullámok, amit wet-bulb-nak neveznek rendszeresek lehetnek. Ez legalább 35 Celsius fokos és a közel 100%-os páratartalommal rendelkező időjárást jelent. Nehezen elképzelhető, de bármely egészséges ember egy ilyen helyzetben 6 óra alatt meghal. Ilyen időjárási viszony, ami tovább tart, mint néhány óra, nagyon ritka a földön. Pár éve néhány órára előállt Iránban és Pakisztánban, akkor 3500 ember halt meg, főleg idősek és betegek. Azonban, 6 óra alatt az egészséges emberek is belehalnak. A wet-bulbok kialakulása fokozatos és szakaszos lesz. Egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideid áll majd elő. Képzeljük el, mi történik, ha 300 millió ember élete kerül veszélybe. A legkisebb esély arra van, hogy szép csendben otthon maradnak, kivárják, amíg már olyan hosszú wet-bulbok állnak elő, amiben mindannyian meghalnak. A jelenség sűrűbbé válása olyan felfordulást indíthat el, ami az ottani államok alapjait megingatja, mert ilyen helyzetet egyetlen politikai rendszer sem képes kezelni.

Víz nélkül nincs élet

La Paz-ban három éve már, hogy a vízellátás komoly gondokba ütközik. Jöttek a hírek, hogy hetente többször is csak lajtos kocsikkal tudják megoldani a milliós város vízellátását, ahova egyre nagyobb mértékben áramlanak be a vidékiek, mert ott még rosszabb a helyet. Afrika szarvának problémáit nem kapta fel olyan mértékben a világsajtó. Ott 17 millió ember néz szembe vízhiánnyal. A frissebb negatív szenzáció Fokváros volt. Ott még a La Paz-inál is súlyosabb a helyzet és mivel ez egy modern város volt egy valamikor nagyon prosperáló országban, talán jobban meglepődött a világ. Itt 4,5 millió ember nézett szembe az eddigi legsúlyosabb ismert nagyvárosi vízellátási gondokkal.

A vízhiányról nagyon sokat beszélnek, és modellek bizonyítják, hogy akár a világ népességének több, mint fele vízhiánnyal nézhet szembe. Ez egy lopakodó probléma, amely folyamatosan, egyre romló helyzetet állít elő. Sok országban, élték fel a talajban lévő tartalékokat az elmúlt évtizedekben a népességrobbanással kísérve. Ez elfedte a problémákat, mivel a tartalékok szintje addig senkit nem bánt, amíg el nem fogynak teljesen. Akkor viszont robbanás következik be. A nem túl nagy Jordániban, ami világ egyes számú bevándorló országa (több menekült van, mind őslakos) a helyzet rövid időn belül robbanhat, mert a talajban lévő víztartalékok minimálisra estek. Afrikában az évszázad közepére 2 milliárd ember élhet és szinte nincs ország, ahol megoldott lenne a vízellátás és ne romlana a helyzet. Ezek az előrejelzések teljes egészében elfogadott közhelyek.

Éhínségek

Egy nemzetközi tanulmány szerint 2023-ra (https://www.weforum.org/agenda/2017/09/in-10-years-the-world-may-not-be-able-to-feed-itself) a világ nem lesz képes még magas technológiai szintünk mellett sem annyi élelmiszert termelni, ami elegendő lenne az emberiség táplálásához. Ilyen jóslatokkal volt tele a 19. század Malthaus elmélete nyomán, amit egészen a 20. század második feléig sokan vettek komolyan. Az ekkor beindult „Zöld forradalom” azonban mindent megváltoztatott. Úgy tűnt a technológia olyan mértékben képes megnövelni az élelmiszer termelést, hogy a föld bármennyi embert képes lesz eltartani. A modellek nem számoltak azonban azzal, hogy a földön élő majdani 7-8 milliárd ember milyen mértékben képes környezetét pusztítani. Mára kiderült, a termőföld és a víz gyorsabban tűnik el, mint valaha el tudtuk volna képzelni és az időjárás változás sok területen teszi lehetetlenné a mezőgazdasági termelést. Ez egy nagyon komoly hatás, ami a mai modellekben már tükröződik és egy második zöld forradalom nélkül néhány évtizeden belül akár megoldhatatlan éhínségekkel kell számolni. Ezek az éhínségek természetesen nem a fejlett országokban lesznek, hanem az elképesztő mértékben túlszaporodott régiókban.

Erre a legjobb példa a szub-szaharai terület, ami a világ egyik legszegényebb része és általánosságban nagyon mostoha élelmiszertermelési feltételekkel rendelkezik. Nem lehet véletlen, hogy ebben a régióban 200 ezer évig, a modern idők kezdetéig a népesség körülbelül állandó és alacsony szintű volt. A megtermelhető élelem és a higiéniai körülmények nem tették lehetővé, hogy a népesség jelentősen növekedjen. Azóta viszont bepótolta a történelmi lemaradást. Ez a térség azokhoz tartozik, ahol az elmúlt 100 évben a legnagyobb mértékben megnövekedett lakosságszám, melyek az elmúlt 50 évben is 6-10 szeres népességnövekedést produkáltak. Egy olyan területről beszélünk, amely eddig is csak a zöld forradalomnak és a nyugati segélyeknek köszönhetően volt képes élelmezni lakosságát. Helyi éhínségek természetesen voltak és lesznek szinte folyamatosan, a lokális konfliktusoknak köszönhetőn, mint most Jemenben, Dél-Szudánban, Szomáliában vagy Nigéria északi részén. Egy általános, az élelmiszerellátás globális akadozása miatti krízis, amin a nyugati segélyek sem tudnak enyhíteni, mert azoknak nincs élelmiszer alapjuk, eddig nem fenyegetett.

A nyilvánosságban a tengerszint emelkedésről, amit ma 1,3 m-re prognosztizálnak a század végéig esik a legtöbb szó, ezért én erről külön nem írok.

De komolyan lehet ezt venni?

Nyilvánvaló, hogy nagyon nehéz hinni minden olyan katasztrófa forgatókönyvnek, ami a világ, vagy akár egyes régiók összeomlását jósolja. Ilyen jóslatok ugyanis szinte minden korban voltak, a világ válságát, katasztrófáját, összeomlását már olyan sokszor megjósolták és olyan sokszor nem jött be, hogy nehéz egy ilyet komolyan venni. De a sokszor idézett mondás szerint, attól, hogy paranoid vagy még üldözhetnek, vagyis attól, hogy valami sokszor nem jött be, nem garantálja, hogy soha. A lottót is előbb utóbb eltalálja valaki pedig annak is kis esélye van. A korábbi katasztrófa forgatókönyvek soha nem alapultak ilyen széles körű és ilyen nagyszabású tudományos megfigyelésre. A jóslatokat nem hagymázas Nostradamusok, hanem a világ vezető egyetemei és tudományos műhelyei készítik. Abban szinte biztosak lehetünk, hogy semmi sem pont úgy fog történni, ahogy megjósolták, mert egy modell lényege, hogy nem dolgozik az összes tényezővel és mivel a klíma kaotikus rendszer, a legkisebb tényező is döntő befolyással lehet annak változására, a nemlineáris matematika szabályai szerint. Ettől azonban jó eséllyel lesz baj és annak mértéke is hasonló lehet a jóslatokhoz. Vagyis bármilyen felelős politika, ezekkel a jóslatokkal kell számoljon. A gond csupán, hogy egyetlen ma élő politikus sem él majd amikor ezek bekövetkeznek és ezért erre ma ők nem tudnak belpolitikát építeni. A migrációra is addig építhető politika, amíg nincs, és amit ma migrációnak nevezünk, annak semmi köze azokhoz a folyamatokhoz, amit ezek a modellek előrevetítenek.

Új világ, de nem rend

A fent leírt forgatókönyvek olyan mértékű népmozgásokat indíthatnak be, amelyeket már nem lehet majd a migráció fogalmával leírni és nem lehet már sem humanitárius, sem politikai megoldásokkal kezelni. Itt egy nagyon érdekes paradoxon mutatkozik. Az előrejelzéseket inkább a politikai paletta baloldalán kezelik tényként, egyre népszerűbbek az emberiség teljes kihalását előre vetítő jóslatok. De akik eddig nem mennek el, azok a nemzetállamok megszűnését tekintik minimumnak, amit két amerikai neomarxista szerző idei könyvében vetített előre. A politikai paletta jobb oldalán ellenben fanyalognak és csak egy lehetséges, de nem valószínű forgatókönyvként tekintenek rá. Itt viszont bőszen védekeznek a migráció ellen és a jobboldalon ma a legnépszerűbb a politikát az ettől való félelemre alapozni. A logika azt diktálná, hogy ennek fordítva kéne lennie.

A baloldal azt az utópisztikus tervet kergeti, hogy a klímaváltozás megállítható emberi eszközökkel és összefogással. A jobboldal ellenben akkor akarja megvédeni az országát, amikor még nem áll fenn a probléma. A modellek alapján varható népmozgásokat semmilyen kerítés, fal, vagy tenger nem állítja majd meg. Az nem lesz kezelhető a nemzetközi szervezetek és nemzetközi egyezmények keretei között. Ezt olyan élethalálharcként lehet csak felfogni, amit a mai kultúrák keretei között nem is lehet értelmezni. Ebben a harcban, csak katonai megoldások vannak.

Azokban az országokban, ahol a klímaváltozás miatt élehetetlenné válik a terület a nemzetállamok minden bizonnyal nagyon gyorsan felbomlanak, ellenben a célországokban soha nem látott egység jöhet létre a szó szerinti „életterük” megvédésére. Ezek az államok épp egy sokkal erősebb nemzetállammá válhatnak. A mai Európa az egyik ilyen terület lehet, de annak demográfiai térképe teljesen más képet mutathat. Azok az országok lehetnek sikeresek a védekezésben, akik rendelkeznek elegendő fiatallal és katonai erővel az önvédelemhez vagy egy olyan katonai szövetség részei, akik képesek és hajlandók megvédeni őket. Minél közelebb van egy ország a migráció gócpontjához, annál könnyebben feláldozható.

Magyarország például ilyen feláldozhatón területté válhat addigra. A demográfiai előrejelzések szerint akkora itt csak 5 millió körüli ember élhet, egy erősen elöregedett lakossággal. Ez egy elméleti szám, mert ez önmagában működésképtelen országot takar, amely addigra már több összeomláson és kivándorlási hullámon lehet túl. A lényeg, hogy ha egy ilyen helyzet előáll, Európa védhető határa jóval Magyarországtól nyugatra lesz, ahogy az a török invázió idején is volt.

Ezek természetesen csak nagyon bizonytalan spekulációk, ami biztosnak látszik az a klímaváltozás. Ha az emberiség kihalása nagyon eltúlzottnak tűnik is, az emberiség mai kultúrájának fennmaradása szinte kizárt. A mai politikai mozgástere ebben a tekintetben nagyon szűk. A legfontosabb, amit tehetnék, hogy megtartjuk népességünket, olyan politikát folytatunk, ami normális szinten tartja a kivándorlást, mert a népesség megléte lehet akkor a legfontosabb tényező.

Miért nem lehetséges az időutazás?

Imádjuk az időutazásos történeteket és tudományos elméleteket. A tudósok időről időre előállnak valamivel, amiről úgy gondolják, lehetővé tenné az időutazást. Véleményem szerint azonban belátható, hogy időutazás nem lehetséges. Ez nem tudományos írás, csupán egy gondolatkísérlet jellegű eszmefuttatás.

Az időutazás meglehetősen rég izgatja az embereket. A tudósok ma lehetségesnek tartják, de Einstein úgy gondolta az előre, a jövőbe lehetséges, és visszafelé a múltba nem. A tudomány természetesen nem rendelkezik igazolt elméletekkel, homályos feltételezések szerint a féreglyukakon keresztül lehetne elvileg eljutni az idő egy másik pontjára, ehhez persze bizonyosan kéne tudnunk, hogy a féreglyukak léteznek, és olyanok, ahogy azt mi elképzeljük.

Ahhoz, hogy az időutazás legalább elméletileg megvalósíthatónak minősüljön, teljesülnie kell egy alapvető feltételnek. Az idő minden számunkra múltbeli és jövőbeli pillanatának egyszerre kell jelen lennie a téridőben valamilyen jelenleg ismeretlen formában. Amennyiben ez nincs így, nem is érdemes az időutazásról gondolkodni, mert nincs miben utaznunk. Ennek formája a mi érzékelésünk szerint lehetne a multiverzum egy változata (ekkor sokféle múlttal és sokféle jövővel kéne számolnunk) vagy egy olyan valami, amit mi lineárisnak érzékelünk (ekkor egyféle múlt és jövő lenne). A lényeg, hogy az utazó számára létező múlt és jövő minden pillanatának egyszerre és állandóan léteznie kell ahhoz, hogy ezek között lehessen járkálni.

Ez nem múlt és jövő, hanem a jelenek sorozata, ami a megfigyelő számára csak az idő egy adott pontjáról szemlélve tűnik múltnak vagy jövőnek. Valójában egy állóképként létező jelen. Mint egy könyv, amelynek minden lapja mindig létezik és kedvünkre lapozgathatunk benne. Ez nem mond ellent az univerzális jelen létezését tagadó elméletnek, mert ezek a jelenek csak annak látszanak jelennek, akik épp benne tartózkodnak, vagyis nem feltételezik az univerzális jelen létezését. Hogy ezek a pillanatok, a lapok milyen méretekre vannak osztva, arra a kvantummechanika ad választ. A feltételezések szerint az idő is kvantált, vagyis kvantumokban létezik. A kvantált idő legkisebb része pedig az, amennyi idő alatt a fény megteszi a Planck-hosszt, a tér legkisebb létező távolságát. Ez pedig kb. 5,3 x 10⁻⁴⁴ másodperc.

Az idő ilyen részekre felosztva kell létezzen örök állandóságban. Nehéz lenne azt feltételezni, hogy ennek az időnek el kellett telnie ahhoz, hogy létrejöjjön. Nem azért létezik, mert ami van, az már egyszer megtörtént és itt maradt, hanem öröktől fogva léteznie kell. Az univerzum kialakulásával egy időben kellett létrejönnie. Ezért az univerzum kialakulása előtti vagy megszűnése utáni időpontra nem lehet utazni, mert ott nincs idő. 

Az idő állandóságából pedig több fontos következtetés adódik. Először is ennek a jelensornak nem lehet kitüntetett pontja, vagyis nincs egy olyan pont, ami „valódi jelenebb” a többinél, annak ellenére, hogy mi szeretnénk úgy gondolni. Tudatunk minden számunkra adott pillanatban, minden jelenben egyszerre és állandóan létezik, ezért az adott pillanatban található tudatos lény hiába gondolja, hogy az a valóságos jelen, az semmivel nem valóságosabb, mint bármelyik másik. Hiába érzékeli az adott időpillanathoz képest az összes többi jelent múltként vagy jövőként, azok valójában jelenek, amikben tudata szintén létezik és ott azt szintén jelennek érzékeli.

Amennyiben ezt az állapotot elfogadjuk, természetszerűleg az sem gondolhatjuk, hogy mi az összes lehetséges jelen végpontjában vagyunk, vagyis a jövő még nem történt meg csak a múlt. Ezzel az időutazás elméleti alapját kérdőjeleznénk meg. Ez olyan lenne, mint a geocentrikus világkép, amikor azt gondoltuk, hogy a föld, vagyis mi vagyunk az univerzum középpontjában. Ez a legnagyobb ellenvetésem Einstein csak múltba lehetséges időutazásának elképzelésével.

Az időutazás ebben a koncepcióban nem jelentene mást, mint a jelenek közötti tudatos váltás lehetőségét. A tudatos szó itt rendkívül fontos. Mivel tudatunk minden időpillanatban létezik és azt jelennek érzékeli, az időutazásnak úgy kéne megtörténnie, hogy képesek legyünk egy adott, kitüntetett jelent kiinduló jelennek tekinteni és ahhoz képest nem más jelenekben, hanem tudatunk számára múltban vagy jövőben létezni. Az időutazást csak ebben az esetben fogadhatnánk el valóságosnak és érzékelhetőnek.

A multiverzum erősen bonyolítja a helyzetet, mivel annak legtöbb pontján egy számunkra ismeretlen múlttal és más lehetséges jövőkkel találjuk szembe magunkat. Elindulunk egy kitüntetett jelenből, amihez adott múlt és lehetséges jövő tartozik és egy ismeretlen múlttal rendelkező, ismeretlen jelenbe érkezünk, amikhez más jövők tartoznak, amikben mi magunk talán nem is létezünk.

Ebből az következik, hogy a nem multiverzum típusú időben nincs szabad akarat és minden determinált, nem történhet máshogy, mint ahogy az már megtörtént, vagyis kialakult. A szabad akarat és a korlátozott determináltság csak a multiverzum esetén lehetséges. A multiverzum jelenjei is változatlanok és állandók, de mivel többféle van belőle, ezért több úton lehet rajta végighaladni (egyfajta időlabirintus). Determinált ugyan, mert csak azokon az utakon haladhatunk, ami rajta van a térképen, de azon belül több út is lehetséges, akár végtelen. Ezért ott van tere a szabad akaratnak.

Nagyon nehéz hinni az öröktől fogva létező időben, de e nélkül nehéz hinni az időutazásban. Van azonban egy másik tulajdonsága az örökké létező időnek, ami véleményem szerint komoly ellenérv az időutazás lehetségességével kapcsolatban.

Amennyiben azt feltételezzük, hogy végtelen sok számunkra múltbeli és jövőbeli időpillanat létezik, azt is el kell fogadnunk, hogy valamelyik távoli jövőbeli pillanatban –  amennyiben ez lehetséges –  már feltalálták az időutazást. Mivel a jövő végtelen és végtelen idő alatt bizonyosan feltalálnak valamit, ami lehetséges, ezért kénytelenek vagyunk ezt a feltételezést elfogadni. Amennyiben azonban az időutazást felfedezték volna a távoli jövőben, mondjuk 100 ezer év múlva, akkor az összes ez után következő időben ezt használják is. Vagyis az utána következő végtelen időben folyamatosan és egyre intenzívebben utazgatnak az időben a tudatos lények, vagyis végtelenhez közelítő számú utazást hajtanak végre. Mivel a végtelen jövőben végtelenhez közelítő számú időutazást hajtanak végre, az idő minden pillanatára nagy számú időutazó jut. Ezért a múlt, vagyis például a mi jelenünk minden pillanatában nagy számú időutazóval kellene számolnunk, a pillanatok egy részében tömegeknek kéne itt lennie a jövőből és itt téblábolnia közöttünk.

Ez azért van így, mert az összes jövőbeli pillanatból érkezett időutazók, bármikor is indulnak el, egyszerre érnek az adott jelenbe, amit megcéloztak, mivel ez a jelen csak egy példányban létezik. Egymillió év múlva indult utazó és a kétmillió év múlva indult utazó egyszerre érzik az adott jelenbe és egyszerre van ott. Mivel minden jelen örök és nem mozdul, nem telik benne az idő, nem lehet előbb vagy később lépni bele, mint egy szobába. Aki belelép bármilyen idősíkból az egyszerre van benne és örökre benne marad és ami még ennél is lényegesebb, mindig is benne volt.

Ez következik abból, hogy az idő öröktől fogva létezik és nem kellett eltelnie. A jelenek sorozatában nem telik az idő és azok nem megváltoztathatók. Amennyiben az idő egy másik pontjából indult lény benne van az időben, vagyis ilyen esemény létezik, akkor annak megérkezése is benne van a kezdetektől. Csak olyan helyre lehet utazni, ahol már ott vagyok. Ez igaz a multiverzum és a „lineáris” felfogás esetén is. Ezért a filmekben gyakran elképzelt idő galibák nem lehetségesek, mert a más időből jött lény nem tudja megváltoztatni az időt, mert az eleve olyan volt, amiben az ő változtatásai szerepeltek. Bármit is tett a másik időpillanatból származó lény, az már a része volt az időnek mielőtt odaérkezett volna. (A fogalmazás megtévesztő, mert valójában nincs sorrend a kettő között. Nem érkezik meg, mert mindig is ott volt. Csak a tudata érzékeli megérkezésnek a jelenváltást.)

Tehát, ha a jövőben feltalálták az időutazást, akkor az összes idősík összes jövőbeli időutazójának egyszerre kéne itt lenni közöttünk. Az utcákon, tereken a jövőből jött tömegeknek kéne hömpölyögniük, minimálisan a történelem fontos pillanataiban. Mivel egyetlen időutazót sem látunk egyetlen pillanatban sem, az időutazás nem látszik lehetségesnek.

Tudom, sok spekulatív ellenérvet lehet kitalálni az általam leírtak cáfolatára. Az időutazás kontrollált, láthatatlanok, más civilizációkból jöttek és nem érzékeljük őket stb. stb. Ezekkel az időutazók egy kisebb száma megmagyarázható lenne, de az összes nem. Mindig lennének illegális utazók, kalandorok, kincsvadászok, kezdetleges próbálkozások és így tovább.

Az emberiség természetesen kipusztulhatott az időutazás felfedezése előtt, de akkor más értelmes lényeknek kéne itt mászkálniuk. Mivel ők sincsenek itt, ezért két lehetőség adódik. Nem lehetséges az időutazás vagy az univerzumban nincsenek más értelmes lények. Ebből az előző sokkal valóságosabbnak tűnik. (Itt természetesen nem beszélek a múltba való belenézés lehetőségéről, mivel amikor az égre nézünk a régmúlt időt látjuk, a csillagok több millió évvel ezelőtti állapotát. Vannak, akik szeretik ezt is az időutazás tárgykörébe utalni, de itt most nem erről van szó.)

Az időutazásban való hit sokkal jobban emlékeztet egyfajta tudományos istenhitre, amiben az időben véges, egyszeri és megváltoztathatatlan sorsú ember elképzel valami istenit, egy végtelen, örökké létező és megváltoztatható világot, amiben kedvünkre tekerünk előre vagy hátra és alakítjuk úgy, ahogy nekünk tetszik. Ehhez azonban papok kellenek és nem tudósok. Véleményem szerint az időutazást meg kell hagyni a szórakoztatóipar, esetleg a vallás számára, de a tudomány nem foglalkozhat vele komolyan.

A migráció által kódolt politikai instabilitás – Macron esettanulmány

Véleményem szerint Macron ügye a legtisztább esettanulmány, ami megmutatja miként rombolja szét a migráció kérdésének egyre fontosabbá válása az európai politikai stabilitást, amit csak a politika súlypontjának jobbra tolásával lehetne visszanyerni.

Az egyenlőtlenség gumicsont

Amikor Macront megválasztották egyfajta politikai csodagyereknek tűnt, aki jött, látott és győzött. Egyesek szerint azt bizonyította, hogy az európai eszme népszerű és győzedelmeskedhet. Megjött a határozott francia politikus, aki a német erővel egyesülve újra győzelemre viszi. Ma, amikor Marcon népszerűsége a mélyben, már az európai eszme újbóli elvesztéséről beszélnek és azt elemzik, milyen hibákat követett el. Természetesen a legkedveltebbek a baloldali magyarázatok, legfőképpen az egyenlőtlenségi-gumicsont, aminek használhatósága rendkívül sokoldalú. Ezzel szemben véleményem szerint népszerűség vesztéshez nem az intézkedések vezettek el, az bele volt kódolva a megválasztása percében a rendszerbe. Ez pedig a migráció okozta problémák következtében megerősödő szélsőjobb és az ettől megbillenő európai politikai rendszer miatt van, amiben szép lehetsz, de okos nem. Az itt látható gondokra több más országban is számíthatunk a jövőben.

A kétosztatú politikai rendszerek alkonya

Az európai politikai rendszerek többsége alapvetően kétosztatú volt a háború utáni időkben. A pártok és szavazóik nagyrészt be tudták magukat sorolni vagy a bal, vagy a jobboldali táborba. A liberálisok néhol ide, máshol oda sodródtak és az egyetlen szélsőség, a kommunisták nem sok országban tudtak elég erőt mutatni, hogy befolyásolják a választást. Így az esetek nagy részében, még ha koalíciók segítségével is, de vagy a jobb, vagy a baloldal alakított kormányt. Voltak speciális esetek, nagykoalíciók, kisebbségi kormányok, de a rendszer alapjaiban így működött. A francia elnöki szisztéma ennek mintapéldája. Akárhány elnökjelölt is indul, a második fordulóba már csak a két legesélyesebb jut be. Általában egy bal és egy jobboldali. Akkor a szavazóknak csak azt kell eldönteni, hogy jobb vagy baloldaliak. Aztán a vesztes tábora nyugodtan gyűlölheti elvi (vagy érzelmi) alapon a győztes intézkedéseit, mert a másik oldal ezeket épp elvi (vagy érzelmi) alapon szereti. Ez adott a politikai rendszernek egy erős stabilitást, az elnöknek csak saját táborában kellett népszerűségét megőriznie, mert az elvek mentén szétszakadt választók úgyis hitkérdést csináltak az ügyekből és mi magyarok tudjuk a legjobban, hogy a politikai hit vakká tesz.

Ez a rendszer alapjaiban borult fel (a nagyszámú bevándorlóval bíró nyugati országokban) a szélsőjobboldal megerősödésével, amit európai szinten az Iszlám állam terrorcselekményei és 2015-ös migrációs hullám pörgetett fel, de alapja a már addig is meglévő migrációs probléma. A francia problémák ugyanis nem 2015-ben kezdődtek, őket nem is érintette a migráció hullámból olyan mértékben, mert annak javát az olaszok, görögök és a németek és svédek kapták. Ez még azokban az országokban is mérhetetlenül felnagyította a migráció jelentőségét, amelyekben nincs is valódi probléma és migrációt a politikai közbeszéd és kampányok középpontjába állította (Erre Magyarország a legjobb példa.) Franciaország nem ilyen hely, a muszlim bevándorlás által leginkább érintett országban ez már hosszú ideje fontos téma. A franciák egy része meg van győződve róla, hogy ez előbb utóbb polgárháborút eredményez. Nemzeti Front, amit újabban Nemzeti Gyűlésnek hívnak, már régen erre az egyetlen tényezőre építi politikáját. Szavazói több, mint 90 százaléka ezt tartja a legnagyobb gondnak. Annak ellenére, hogy a 2014-es EU parlamenti választáson 24%-ot kaptak az igazi sikert 2015 hozta meg számukra. Ez szította fel annyira az indulatokat, hogy sokan akár a 2017-es választás esélyesének tartották a pártot. Ahol aztán történelmi sikert értek el és megduplázták addigi legjobb eredményüket, több, mint 10 millióan (35%) szavaztak rájuk. Megerősödésük egy teljesen új helyzetet teremtett, ami fel borította a francia politika stabilitását.

Látszat, hogy az intézkedések okozzák a népszerűség vesztést

Az elnökválasztáskor azzal szembesült a választók egy része, hogy olyan jelöltre kénytelen szavazni, akinek elveivel nem ért egyet és érzelmileg sem áll hozzá közel. Macron szavazóinak jelentős része ugyanis egy nagyon egyszerű ok miatt szavazott rá: hogy elkerülje a Nemzeti Front győzelmét. Az első fordulóban Macron csupán a szavazatok 23,75%-át szerezte meg, míg a másodikban már 65% szavazott rá. Így Macronra, akire normális körülmények között főként baloldaliak szavaztak volna más csoportok szavazói is leadták voksukat. Ők azonban elveivel, politikájával nem értettek egyet, csupán kényszerből szavaztak.

Ugyan szokatlan, hogy egy elnök ilyen népszerűségvesztésen menjen keresztül, de egyáltalán nem váratlan. Az új rendben, amikor csak politikai ellenfelei szavazataival lehet valakit elnökké választani, törvényszerűvé válik, hogy két választás között népszerűsége a mélybe zuhan.

Ugyanis olyan tábor állt mögötte, amely nem tartható egyben politikai intézkedésekkel, csupán a szélsőségektől való félelemmel, ami a szavazáson kívüli időben nem elegendő. Egy ideig ugyan még kitart a kognitív disszonancia hatása, hogy akire szavaztam azért mégsem lehet annyira rossz, de egy idő után az ellentábor szavazói elkezdenek lemorzsolódni. Macron ugyan megpróbált lavírozni ebben a helyzetben, de ez nem sikerülhetett, politikai intézkedésekkel ez a helyzet nem kezelhető. Az a néhány változás, amit a jobboldali szavazók megnyerésére tett, arra nem volt elegendő, hogy őket maga mellett tartsa, ellenben kihívta a baloldal haragját. Gyengülése azonban nem eredményezheti a mérsékelt jobboldal markáns erősödését, mert a szavazók jelentős része a szélsőjobbnál van. A kutatások szerint ma is a második helyen állnak, sőt rövidesen akár elsők is lehetnek. Hogy a helyzet tovább romoljon a szélsőjobb megerősödése minden országban törvényszerűen elhozta a szélsőbal erősödését, így a normális politikát keresők aránya két oldalról is csökken, leszűkítve a megnyerhető szavazatok számát 60-70% körülire. Ez a 60% pedig egy ideológiailag megosztott tömeg, amely talán egy választás erejéig képes összeállni, de arra nem elegendő, hogy stabil kormányzást is garantáljon. A kormány nem tud olyan intézkedéseket hozni, ami minden szavazóját kielégíthetné, ezért bármit is tesz csak látszat csupán, hogy ez okozza népszerűség vesztését.

Európa politikai csapdában

A francia politika így egy instabil csapdahelyzetbe került. A két szélsőség nem elég erős a választási győzelemre, a közép összefogásával szemben, de mégsem jön létre fenntartható politika, mert a kormányzás részleteiben ez a közép nem ért egyet. Tökéletesen kirajzolódik egy működésképtelen politikai modell, ami már más országokban is kezd láthatóvá válni. Ez a jelenség egy másik arca a hagyományos pártok felbomlási folyamatának, de Macron megmutatja, hogy ez nem feltétlenül jelenti az új pártok stabilizálódását. Az új pártokat újabb és újabb pártok válthatják, Macron szavatossága talán csak egy ciklus és egy újabb politikus mögött áll majd fel a közép, aki mögül újra kihátrálnak kormányzása alatt a másik oldal szavazói.

Ez a normális intézkedésekre, reformokra épített politika végét jelenti. Nem lehet többé gazdasági társadalmi programokkal választást nyerni és nem is lehet azokat megvalósítani, mert ehhez a megborult politikai palettán semmilyen módon nem lehet elég szavazót gyűjteni. Ugyan mindig úgy fog tűnni, hogy a kormányzással elégedetlenek az emberek, de a valós ok a hagyományos kétosztatú politikai világ felbomlása.

Az egyetlen esély, ha az európai politika súlypontja jobbra tolódik

Ezt az ördögi kört csak a szélsőjobb gyengítésével lehet megtörni, de erre baloldali pártok nem alkalmasak. Azokban az országokban van erre esély, ahol a jobboldal győz és a migráció visszaszorítását állítja politikája központjába. (Természetesen azokról az országokról beszélek, ahol ez a probléma létezik. Azokban országban, ahol nincsenek bevándorlók egy idő után ez a politika szavatosságát veszti majd.)

Erre a legjobb példa Ausztria. Itt a mainstrem jobboldali párt összefogott a szélsőséges erőkkel és így fogja ki vitorlából a szelet. Ez a lehetőség azonban nem áll fenn sem Németországban, sem Franciaországban. Ezekben az országokban csak az a megoldás, ha mainstream pártok határozott migráció visszaszorítására alkalmas politikával állnak elő. Talán Németországban az új CDU elnök programjával már erre látunk próbálkozást, ő szeretné a migrációt az EU parlamenti választás középpontjába állítani. Amennyiben a mainstream jobboldali pártok ezt a politikát választják, stabilizálhatják bázisukat, gyengíthetik a szélsőjobbot, de egyúttal erősítik a szélsőbalt és ezzel a hagyományos baloldali pártok játékterét is elveszik.

A jelenlegi európai politikai stabilitás helyreállításának egyetlen esélye, hogy a politika középpontja jobbra tolódik, mert a szélsőjobb megerősödésével az egyensúlyi pont ár nem a régi középen van. Azokban az országokban nagyobb esély van stabil kormányzásra, ahol ez megtörténik. Ilyen Ausztrián kívül Dánia, de Finnország is. Macron számára ez nem tűnik járható útnak, (habár elég könnyen változtat politikai irányokat) ezért az ő bukása törvényszerűnek látszik, de ehhez nem sok köze lesz intézkedéseinek.

A Challenger űrsikló tragédiája és a karácsonyi online vásárlás

A nemzetközi szakértők egyöntetűen vallják az online kereskedelemé a jövő. Sokak szerint a nagy áruházak a végét járják és akár el is tűnhetnek. Számomra az idei magyar karácsonyi vásár rávilágított, hogy mi maradunk a középkorban. Egyszerűen nem vagyunk alkalmasak az online vásárlás bonyolultabb logisztikájának megszervezésére.

Kína és India közötti fejlődésbeli és fejlődési potenciálbeli különbséget talán logisztikai képességeik mutatják legnyilvánvalóbban. India és az indiai cégek képtelenek például az ország élelmiszer logisztikájának megszervezésére. Az élelmiszereknek kb. 40%-a megromlik, mire eljut a fogyasztókhoz. Kb. egy évtizede ennek javítása volt a fő motiváció a mögött, hogy beengedjenek nagy nyugati kereskedelmi láncokat, amúgy védett piacukra. Azt remélték azok fejlett logisztikai szakértelmükkel javítanak a helyzeten.

Kína ezzel szemben a nyugati színvonalhoz képest is hihetetlen szolgáltatásokra képes az online kereskedelem terén. Ott a nagyvárosokban ma már rövidebb idő alatt hozzák ki a friss élelmiszereket, mint ahogy az ember megjárná a vásárlást. Ha valaki pekingi pörköltet főz és észreveszi, hogy nincs otthon hagyma, hús és pirospaprika, csak felmegy egy online boltra és egy órán belül szállítják neki a hozzávalókat. Ez a gyorsaság elképzelhetetlen nyugaton. Ott ugyanis nem áll rendelkezésre az a mindenáron pénzt keresni akaró vállalkozó hadsereg, amely e mögött áll. Kínában több tízmillió ember foglalkozik kiszállítással. A hatalmas kamionoktól a bicikliig. Az egész mögött pedig ott van a megfelelő informatika háttér.

Karácsonyi tapasztalataim alapján a magyar helyzet Indiához áll közelebb. A magyar online kereskedelem folyamatosan növekszik, de úgy tűnik ez itthon elérte azt a szintet, amit már nem képesek normális módon megszervezni és teljesíteni.

A vásárló szempontjából az online rendelésnek lényege, hogy időt spórol meg. A boltba járás idejét bevonja a társadalmi munkamegosztásba és azt másokkal végezteti el. Az idei végeredmény azonban magasabb költség és sokkal több idő.

Ezen a karácsonyon az online boltok ajándék nélkül hagyták volna a család egy részét, amit csak sokkal több energia és időbefektetéssel sikerült megakadályozni.

Két különböző áruháztól, az Emagtól és az Extreme Digitaltól három héttel korábban megrendelt és előre fizetett csomagokat sem voltak képesek időben kiszállítani. Az eredetileg ígért december 14-18 közötti időpontokat 21-én december végére vagy január elejére változtatták. Az Emagnál ráadásul nem lehet személyesen sem átvenni a csomagot. Az Extrem Digitálnál egy óra Mammutban történt sorbanállás és természetesen a dugóban odaautózás, tragikus parkolás árán sikerült megszerezni az ajándékot. Az Emagnál kénytelenek voltunk lemondani a 21-én december 28-ra ígért csomagot. Nem kell mondani, mit jelent egy családnak, ha 21-én derül ki, hogy a gyerekek még sincs meg az ajándék. Mennyi plusz óra és mennyi plusz üzemanyagba kerül, míg végre egy nem online áruházban meg tudod venni, amit nem hoztak ki. De sikerült! Slusszpoénként aztán másnap 22-én megérkezik a már lemondott december 28-ra ígért áru, amit a mit sem sejtő nagymama örömmel átvesz. Aztán ott állsz két kifizetett ugyanolyan termékkel. Természetesen sok terméket kiszállítottak időre és megfelelően, de két egymástól független vásárlás ilyen mértékű káoszba fulladását nehéz nem rendszerhibának tekinteni.

Úgy tűnik, a magyar lakosság és vállalkozói réteg nem lesz alkalmas a 21. századi fejlődéshez szükséges logisztika megszervezésére. India és Kína közötti különbség mutatja, hogy nem törvényszerű, hogy egy ország lakossága alkalmas legyen erre. A magyar úgy tűnik alkalmatlan. Az ilyen logisztika magas szintű kooperációt igényel különböző szervezetek között, amelyek mindegyike hasonló színvonalon kell teljesítsen, ellenkező esetben fellép az O’ring probléma. Ezt a kifejezést a Challenger űrhajó katasztrófája után vezették be. Arra világít rá, hogy egy bonyolult folyamat minden, a legegyszerűbb részének is olyan szinten kell működnie, mit a legkomplikáltabbnak. Ellenkező esetben az egész összeomlik. A Challenger esetén a hibás egy néhány száz dolláros gumigyűrű volt, egy o ring, aminek hibája következtében meghalt 7 ember és tönkrement egy sok száz millió dolláros eszköz.

Egy bonyolult, egymásra épülő tevékenység bármely fázisában hiba lép fel, megakasztja az egész folyamatot. Az online vásárlás és annak logisztikája ilyen. Vannak olyan vélemények, melyek szerint ez az egyes országok fejlettsége közötti különbségek egyik magyarázata is lehet. A magyar munkaerőhiány egyik legfontosabb következménye, hogy adott pozíciókra sokkal kevésbé alkalmas embereket kénytelenek a cégek felvenni, mint korábban. Ezek a kevésbé alkalmas emberek hibás O ringként funkcionálnak és megakasztják az egész folyamatot. Véleményem szerint ez a karácsonyi vásár ennek a nagyon szomorú bizonyítéka. Csak nagyon halványan tudok benne reménykedni, hogy ez egy megváltoztatható helyzet.

Mindenesetre Áldott és Békés Karácsonyt mindenkinek!