A valódi kínai modell – Az embertelenség kollektív individualizmusa

A huszadik századi történelemben a nagyobb válságok után a nyugati országok értelmisége és politikusai között népszerűvé vált a gondolat, hogy a diktatúrák hatékonyabbak, a piac és a liberalizmus pedig halott. A 2008-as válság óta hasonló a hangulat, ma a kínai modell hatékonyságát dicsérik és tartják felsőbbrendűnek. Ez azonban annak teljes félreértésén alapul.

Sztálin, Mussolini …

A nagy gazdasági világválság utáni idők komoly elbizonytalanodást hoztak a nyugati liberális modell működőképességében. Roosevelt elnök idején komolyan foglalkoztatta a nyugati értelmiséget és politikát a tervgazdaság bevezethetősége. Elnöki ideje alatt jó néhány lépést tettek ennek irányába. Több területen korlátozta a piacot és például ár- és bérmegállapítást alkalmazott. Az idő, igaz, jó néhány évtizeddel később bebizonyította, hogy a tervgazdaság kudarc, a liberális piacgazdaság hosszú távon eredményesebb.

Mussolini sikerei, ahogy a válságot központi intézkedésekkel képes volt kordában tartani és a korporációs rendszerrel gazdasági békét teremteni sok politikust lenyűgözött. Churchill nagyra értékelte, de az USA-ban és Csang Kaj Sek Kínájában is követendőnek tartották. A nyugati piacgazdaság természetes ciklikusságát, amely kb. évtizedenként kisebb-nagyobb válságokat eredményez, nehéz elfogadni. A lakosság és a vállalkozások sokat veszítenek ezekben az időkben, de akik mindent elveszítenek, azok a politikusok. A nyugati demokráciákban a gazdasági válságok mindig elsöprik az adott kormányokat, ezért a politikusok mindenki másnál jobban próbálják megakadályozni a piacgazdaság ciklikus működését. Erős a hit, hogy ez csak az állam gazdasági túlhatalmával oldható meg. A központilag irányított, állami túlsúllyal rendelkező gazdaságokban eltéríthető a piaci ciklikusság. Amikor egy politikus kontrollálja a gazdaságot és elkerüli a válságok ciklikusságát, törvényszerűen tovább marad hatalmon. Ez pedig azt szokta eredményezni, hogy elkezdi korlátozni a politikai szabadságot is. Ebből következően van összefüggés a demokrácia és a piacgazdaság között.

Diktátor romantika

Nagy szerepe volt a 2008-as válságban annak, hogy ma sokan a kínai modellt tartják követendő példának. Az érvelés szerint a kínai állam elég erős volt ahhoz, hogy elkerülje a válságot, ami a központi irányításnak tudható be. Ahogy a 29-es válság, a 2008-as is elhozta a diktátor romantikát, az erős irányítást, a demokrácia által nem korlátozott döntési mechanizmust, egyre többen látják úgy, mint a legjobb recept egy ország fejlődésére és a válságok elkerülésére..

Kína valóban mesés fejlődést ért el és ez nem olyan, mint a Szovjetunió vagy a fasiszta Olaszország. Valódi innováció és erő áll mögötte, a világpiacon keményen versengő cégekkel. Sok területen vezető szerepet töltenek be és mindezt nemzetközi versenyben vívták ki, még ha ez egy manipulált verseny is kínai részéről, amiben kemény módszerekkel hozzák hátrányba a nyugati cégeket. Ennek ellenére, úgy látszik Kína valamit jól csinál, mert fejlődésével maga mögé utasította a világ minden országát az USA kivételével. Vajon utána lehet csinálni? Elég egy központosító diktatúra, állami kontroll, gyors és határozott döntéshozatal és mindenki sikeres lehet? Ma sokan szeretnék ezt gondolni. A siker mögötti tényezők közül azonban csak néhány kapcsolódik a központi hatalomhoz és szinte egyetlen egy sem másolható. A modell egyrészt a liberalizmus legvadabb, korlátozásmentes versengését idézi, másrészt olyan társadalmi áldozatokat és kormányzati intézkedéseket követel, amit egy nyugati ország nem tud meghozni.

Belső gyarmatosítás

Ezek közül első, ami leginkább kötődik a központi hatalomhoz, a külföldi befektetések helyzete. A kínai rendszer fejlődésének legfőbb eleme sokáig ez volt. Az egész világ náluk gyártatott, a nagyon megalázó feltételek ellenére. Kínában külföldi vállalkozás nem lehet többségi tulajdonos saját cégében, a vezetést ugyan gyakorolhatja, de abban párt delegáltnak is részt kell vennie. A technológiát, szellemi tulajdont gátlástalanul és az állam jóváhagyásával tulajdonítják el. Az egész sokkal jobban emlékeztet egy fordított gyarmati rendszerre, ahol a gyarmatosított cégek önként mennek  a gyarmatosítóhoz. A nyugati cégek elfogadták a feltételeket, mert olyan előnyöket élveztek, amelyek egy része saját hazájukban bűncselekménynek számított. Korábbi időszakban a munkavállalók bérkövetelését akár a rendőrség kihívásával is rendezhették, nyugodtan használhattak elavult környezetszennyező technológiákat, nem kellett a munkavédelmi szabályokkal törődni, korrumpálhattak hivatalnokokat, az engedélyek beszerzésekor megkerülhették a törvényes utat, nem kellett a helyi lakosság tiltakozásától tartaniuk. Az előnyök jó része mára már nem létezik, ellenben a kínai cégek megszerezték a technológiát, amivel visszaszorították őket a belső piacon és nyugaton is versenytárssá váltak. Ezt nevezem én belső gyarmatosításnak, ami egy olyan rendszer, amit egyetlen nyugati országban sem lehet alkalmazni.

Szuper individualista társadalom

Kína papíron kollektivista társadalom. Ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy bármely individuum feláldozható a közösség érdekében. Hogy ki áldozható fel azt a közösség vezetése, a párt és annak egyszemélyi vezetője dönti el. Az, hogy a vezetők tervei útjában állók feláldozhatók kétségtelenül nagy erőnek tűnik, könnyebbé teszi egy ország működtetését. Egy új városrészt akarnak felhúzni, de üzleted, házad, üzemed az útjában áll, nem szükséges egyeztetés, jogi vita. Jön a markológép és lerombolja. Akár a tulajdonossal együtt, ahogy ez többször megtörtént. Az egyeztetés és kompromisszum szükségtelensége a kínai modell sokak által irigyelt egyik eleme, azonban a fejlődéshez sokkal többet ad, ahogy ez a lakosság motivációjára hat.

A kínai kollektivizmus a gyakorlatban egy fejre állított individualizmus, amelynek szabálya valójában úgy szól, hogy aki az erősebb, akinek több hatalma van, az kedvére uralkodhat az alatta lévőkön. Egy helyi pártember saját régiójában teljhatalmú, de fölötte hatalma van a párt vezetésének és pártfőtitkárok.

Kína a gyakorlatban szuper individualista társadalom, amelynek tagjai nem számíthatnak a közösség szolidaritására, törvényi védelemre, hogy a hatalommal szemben az igazság érvényesülhet, mert mindig annak van igaza, akinek nagyobb hatalma, több pénze van. A legfőbb vezetőnek sincs törvényi garancia pozíciójára, sokan várnak rá, hogy elmozdíthassák. A garancia a hatalom és a pénz, ezért mindenki ezt szeretné megszerezni. Ebben mindenki csak saját erejére, munkájára, ravaszságára támaszkodhat. Aki nincs résen, nem elég gátlástalan, azt az erősebbek eltiporják és nincs fellebbezési lehetőség. Nem kell a szabályokkal törődnöd, a fair versennyel foglalkoznod, a siker igazolja, hogy neked volt igazad. A kudarcért csak magadat okolhatod, a közösség nem védi az érdekedet, cserébe neked sem kell mások érdekeire figyelned. Ez nem más, mint a dzsungel élethalálharca, ami a 19. század óta nem létezik nyugaton.

A 19. századi gazdasági liberalizmus Kínája – élethalálharc

Kína fókuszában közel 40 éve, amióta az élelmiszer termelésben piaci jellegű szabadságot adtak a parasztoknak, a gazdasági növekedés áll. Mindenki azért töri magát, hogy gazdagabb legyen. A kínai gazdasági fejlődés mögött ott vannak a központi döntések, de az ezek által teremtett lehetőségekből a milliárdos kínai gazdagodni akaró lakosság hoz létre gazdasági fejlődést. A mai kínai társadalom vallásként tekint a pénzre és a hatalomra. Ez olyan mértékűvé vált, hogy egy hagyományosan az idősek tiszteletére épülő társadalomban sok szülő szerződéssel próbálja magát védeni, hogy visszakapja a gyerekébe fektetett pénzt.

Az egyének bármely szabályt hajlandók megszegni a sikerért, amivel képessé válnak a büntetés elkerülésére. Így lehetséges, hogy mérgezett tápszert hoznak forgalomba, amitől gyermekek százezrei betegszenek meg és néhányan meg is halnak. Így lehetséges, hogy pártfunkcionáriusok gyermekei a világ legnagyobb vegyi anyag tároló bázisát üzemeltessék, ahol az összevissza tárolt anyagok végül hatalmas katasztrófát eredményeznek. A gyárak gátlástalanul szennyezik a környezetet, a munkahelyi balesetek aránya nagyságrendekkel nagyobb, mint Európában, évente több, mint 100 millió ember szorul kezelésre romlott élelmiszertől. Ha találnak is néha egy-egy kirakatfelelőst, a hatalom és a pénz a legjobb védettség.

Az üzleti etika szinte ismeretlen, mások átverése az ügyesség jele. Az igazi értékmérő a gazdasági siker és a politikai befolyás, hogy milyen áron éred el, szinte lényegtelen.

Nincs erkölcs vagy külső szabályozás, ami megakadályozná, hogy hatóanyag nélküli vakciánt áruljanak, freont használjanak vagy ellopják más szellemi tulajdonát. Az a hülye, aki hagyja magát átverni és nem az aki átver. A meggazdagodás és a hatalom megszerzésének vágya száz milliókat hajt, akik hajlandóak sokat dolgozni és szinte bármilyen áldozatot meghozni a sikerért. A létbiztonságban élő, elöregedő és elkényelmesedő nyugat már nem látott ilyen motivációt a háború vége óta.

A kínai kormánynak elég hatalma van, hogy egy neki nem tetsző internetes bejegyzést egy órán belül eltüntessen, de képtelen a romlott, mérgező élelmiszereket eltüntetni a piacról. A politikában bármire képes, de a gazdaságban képtelen a nyugati világban hétköznapinak számító szabályok betartatására és a gazdagodni vágyó milliárdos lakosságát szabályokkal kordában tartani. Ez a gyengeség az, ami létrehozza a piac dzsungelét és az élethalálharcot.

Szociális rendszer nélküli kommunizmus

A kommunista Kína legfőbb érdekessége, hogy míg a kommunizmus az egyén érdekeit azért áldozza fel, hogy a javakat egyenlőbben lehessen elosztani, addig a kínai kommunista párt ezzel egyelőre keveset törődik. Bármelyik nyugati ország sokkal közelebb áll a kommunizmushoz a javak elosztásának tekintetében, mint Kína. Ahol nincs az egész országra kiterjedő nyugati értelemben vett szociális rendszer, általános egészségügyi biztosítás, nyugdíj, minden szinten ingyenes oktatás. A kínai állam azért képes hatalmas összegeket fordítani az általa kitűzött célokra, mert kevéssé szükséges szociális rendszerre költenie. Míg a nyugati értelmiség és politika a jövedelemegyenlőséget, az esélyegyenlőséget, a hátrányos helyzetűek támogatását tartja a legfőbb célnak, addig Kínában ezzel eddig kevésbé kellett törődni. Az esélyegyenlőség megteremtése a szülők feladata, a jövedelemegyenlőtlenségek elképzelhetetlenül nagyok, az öngondoskodás minden területen sokkal elfogadottabb, mint nyugaton. Aki a kínai modellt akarja bevezetni, annak vissza kell lépni száz évet a szociális rendszerekben és ezt elfogadtatni a lakossággal.

A gyenge szociális rendszerrel rendelkező, rendkívül egyenlőtlen társadalom tökéletes összhangban van az előzőekben elmondottakkal. Az egyén magára hagyott, csak saját teljesítménye alapján képes előrejutni. Versenyben, sőt harcban kell megszereznie, amit akar és ez a kínai gazdaság sikerének legfőbb titka.

Ez nem oligarcha rendszer

Kínában ugyan meghatározóak az állami cégek és a pártelittel való kapcsolat előnyt jelent, de ez korántsem olyan összehangolt, ahogy kívülről látni szeretnék. Néhány kivételtől eltekintve, nem a szovjet módszert követik, ahol a hatékonyság nevében minden azonos területen működő cég együttműködött vagy összeolvadt. Nem is az oroszt, ahol kinevezett oligarcháknak juttat vagyonokat az állam. A kínai gazdagokat azért nem lehet oligarcháknak nevezni, mert ezért a pozícióért is versenyben kell megküzdeni. A legtöbb állami cég is versenyzik egymással. Azokon a területeken, mint az kőolaj szektor, ahol az állam kizárja a versenyt, nincs sem hatékonyság, sem szolgáltatási színvonal. A legtöbb területen azonban egy üzletágban több állami és magáncég is tevékenykedik, de még az állami cégeken belül egyes részlegek is versenyeznek egymással és az esetek többségében nem összehangoltan cselekszenek. Nem is beszélve a százmilliós nagyságrendű párttal valamilyen kapcsolatot ápoló vállalkozói rétegről, ami felé nyitott az út bármely meggazdagodni vágyónak. A Kínának tulajdonított központosítás hatékonyságával szemben a legvadabb piac mechanizmusa hajtja előre a fejlődést. Nyugat Európa sokkal közelebb áll a központosított kommunista tervgazdasághoz.

A kínai modellt sikerét a központosításnak és a diktatúrának tulajdonítani, néhány politikus vágyvezérelt gondolkodása csupán. A siker egyetlen eleme sem átvehető, nem hozhatunk létre egy atomizált individualista társadalmat, szabályozatlan versenypiacot, hihetetlenül motivált lakosságot, vagy 19. századi szociális rendszert. Ehhez száz évvel vissza kéne forgatni az idő kerekét.

Nem kérdés, hogy a kínai modell sikeres, a kérdés inkább az, hogy vajon ezzel a modellel milyen mértékig lehet fejlődni? Mikor jön el a pillanat, amikor a szabályozatlan verseny káoszba fullad vagy a gazdagodó lakosság nem akar többé egy 19. századi társadalomban élni, a lakosság gondoskodó államot akar, vagy elege lesz a hihetetlen jövedelemkülönbségekből. Amikor ez eljön a kínai fejlődés is teljesen megváltozhat és korántsem biztos, hogy akkor is fenntartható marad.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük