A nyafogás, mint nemzetstratégia

Senki sem szereti a nyafkákat, azokat, akik ha valami nem jól sül el szaladnak anyuhoz, hogy segítsen. A gyerekkorunkban az ilyeneket kigúnyoljuk és lenézzük, később aztán csak idegesítenek bennünket. Ennek ellenére társadalmi szinten nagyon erőteljesen így viselkedünk, és támogatjuk is ezt a magatartást. Minden csoport, legyen az szegény, gazdag, gyenge vagy erős, a boldogulás legbiztosabb útjának a panaszkodást, az önsajnáltatást, a másokra mutogatást, nyafogást tartja. Mások és önmagunk sajnálata tulajdonképpen a társadalmi szolidaritás irracionális megtestesülésévé vált. Szívesen sajnálunk bárkit, valós vagy valótlan indokból, ha minket is sajnálnak cserébe. Sajnos ez alól a viselkedési minta alól maguk a döntéshozók sem kivételek és e miatt már nagynak nevezhető a baj, mert akkor ki változtatja meg a helyzetet?
Mivel, természetesen én magam sem vagyok kivétel azonnal fel is mentem magunkat részben: A szocializmus gondoskodó államának öröksége, az egyének saját sorsukért érzett felelősségvállalását végtelenül lecsökkentette, mindig volt valaki, akire támaszkodni lehetett, akire mutogatni lehetett, volt valami kifogás, hogy miért nem működnek a dolgok. Az egyéni felelősség így feloldódott a közösségiben és így tovább és így tovább. Kifogás van bőven.
Természetesen a nyafogást, mint eszközök valamely cél elérése érdekében alkalmazzuk. Ez esetben a cél a bennünket érintő, előnyösnek vélt társadalmi körülmények változatlanul hagyása vagy az új körülmények a magunk előnyére történő megváltoztatása. Ez pedig nagyon érdekes szocializációs fejlemény. Az ember legfőbb evolúciós előnyének tartják, hogy a változó körülményekhez ő képes leginkább alkalmazkodni az élővilágban. Ezt a szelekciós előnyt fordítottuk most meg és képességeinket a tőlünk látszólag független körülmények befolyásolására fordítjuk.
Nyafogunk mi mindenért, de az egyik slágertéma az egészségügy. Persze ebben az országban mindenki nagyon beteg, és ez tökéletesen illik a nyafogási játszmába. A valamikori „Ki mit tud” helyett meg lehetne rendezni a „Ki betegebb” vetélkedőt. Nagyon népszerűek lennének, tulajdonképpen népszerűek is, spontán szervezett formában. Nap, mint nap zajlanak az előselejtezők országszerte. Hogyan lehet egy olyan társadalomban megreformálni az egészségügyet, ahol a ki a betegebb játszma a legnépszerűbb?
Szóval, ha mondjuk be akarnak zárni egy kórházat, azért mert nem működik hatékonyan és két nem jól működő alulfinanszírozott intézményből csinálnának végre egy hatékony, megfelelően finanszírozottat, akkor azonnal társadalmi mozgalmak indulnak, és kiderül, hogy tulajdonképpen ez a legjobb kórház és miért is kéne azt bezárni. A nyafogás tulajdonképpen egy nagy közösségi társasjátékká vált, minden nyafogót megértően kezel a társadalom azon része is, amelynek nincs érdeke az adott ügyben, mert nem szabad rést ütni a pajzson. Amennyiben bezárják azt a nem jól működő kórházat, holnap a mi kerületünkbe, városunkba jönnek és ott is bezárnak egyet, és aztán ki tudja hol a vége.
Vannak ennél azonban sokkal banálisabb területek is. A biztosítás, amely az öngondoskodás legalapvetőbb eleme, sok háztartásban hiányzik, de ha beüt a baj, akkor azonnal követelik, az állam kártalanítsa az ilyen családokat, az állam pedig meg is teszi. Milyen példát mutat ez?
Vagy, magánszemélyek olyan befektetési formát választanak, amely komoly kockázatokat rejt, persze a dolog eleinte nagy hasznot hoz, ezt mindenki szépen zsebre teszi, amikor meg jön a baj, természetesen újra az államhoz rohan mindenki. Évekig harsogták mindenhonnan, veszélyes devizában eladósodni, nem figyelt senki, most mindenki az államtól vár segítséget. Nem vagyunk képesek felelősséget vállalni tetteinkért, inkább nyafogunk, hogy nem a mi hibánk. Abban bízunk, ha mindenki felelőtlen, akkor nem érhet bennünket sem kár.
Természetesen a sor folytatható az oktatástól a mezőgazdaságon át a MÁV-ig, amely ugyan nagy veszteséggel küzdött, de 1200-an dolgoztak a személyzeti osztályon, az AUDI gyárban ennyi emberrel a magyar export jelentős részét előállítják. Természetesen, ha el akarnák bocsátani a MÁV-osokat, mi együtt éreznénk velük, annak ellenére, hogy a társadalom más területein lehetne hasznosítani az itt megtakarított pénzt. Lásd a szárnyvonalak bezárása kapcsán, népi mozgalom indult, úgy, hogy fogalmunk sem volt az egész ügyről, de tudtuk nem szabad engedni a legkisebb ügyben sem, mert a következők mi lehetünk.
Tulajdonképpen a legkomolytalanabb és legaggasztóbb terület a politika és az önkormányzat. Az önkormányzati szektorban egyenesen a siker alapja lett a nyafogás. Ezt úgy nevezik érdekérvényesítést. Az ország vitathatatlan veterán főnyafogója a 17 éves gyakorlattal rendelkező Demszky Gábor. Sikerének ez legfőbb titka. Mindig meg tudta győzni a budapestiket, hogy őt tulajdonképpen sajnálni kell, ezért Demszkyt minden alkalommal újraválasztották, úgy, hogy 17 éves regnálása alatt semmilyen eredményt nem tudott felmutatni (az Art mozi hálózaton kívül). Mindig elmondta azonban, hogy a kormányzat felelős mindenért, mert nem ad pénzt. Demszky külön érdekessége még, hogy se Fidesz, se Szocialista-Szdsz kormányzat alatt nem tudott semmit elérni. Mindig volt valami gond, hát nem sajnálni való?
Persze, a magyar önkormányzati rendszer nagymértékben a kormányzat kegyeitől függ és tényleg részben anyagi kiszolgáltatottságban van. Vannak szerencsére ellen példák, melyek cáfolják a nyafogókat és bizonyítják, hogy ezek között a körülmények között is lehet sikert elérni. Kénytelen vagyok, miden politikai él nélkül felhozni Debrecen példáját. A Fidesz alatt pont úgy fejlődött, mint a Szocialisták alatt, látványos épülés-szépülés, beruházások, sportcsarnok, két jégcsarnok, sportesemények. Pedig nem is az ország szerencsésebb nyugati végén fekszik. A körülményei neki sem jók, de nyafogás helyett, felelősség vállalás és némi hit magunkban meghozhatja az eredményeket. A politikai kiegyensúlyozottság kedvéért felhozható példaként Nyíregyháza is, amely a legelmaradottabb régióban óriási mértékű beruházásokat vonzott.
Debrecen és Nyíregyháza azonban nem tipikusan magyar, Demszky Gábor az. Ő egy tehetetlenségi stratégia mentén halad és kétségtelenül jól csinálja, mert ugyanazzal a módszerrel, amivel a nagyanyám csak a faluban ér el eredményeket a ki a betegebb vetélkedőn, Demszky az ország fővárosát tudja „vezetni” már majd két évtizede. Módszerének követői számosak.
Itt van például a rendőrfőkapitány, aki azt mondja, adjon a kormány több pénzt, akkor lesz nagyobb biztonság, majd kiderül, hogy az irodában ücsörög az állomány fele és kicsit jobb szervezéssel, már évek óta néhány száz rendőrrel lehetne több az utcákon. Mennyivel könnyebb azonban nyafogni, ahelyett, hogy megnéznénk mit tehetünk.
Ne álljunk meg itt. Nézzük Gyurcsány Ferencet. Amikor kiderült baj van, nem a saját portán nézett szét, hanem elrohant az IMF-hez, az EU-hoz, nyafogott, hogy segítsenek ők. Aztán újra elrohant és most már 180 milliárdot kunyerál tőlük. Az ellenzék vezére is megirigyelte ezt, mert azonnal rá tromfolt, ő már 350 milliárdot kér. Mennyivel könnyebb ezt tenni, mint programot adni a kivezető útra.
Meddig mehet ez így? Amennyiben hazánk lenne az egyetlen ország a földkerekségen, természetesen örökké, de ez nincs így. A világban, ha be akarjuk ezt vallani, ha nem a különböző népek között folyamatos verseny zajlik. Egyes elképzelések szerint valójában ez a világ folyamatos „fejlődésének” motorja. Ez jelenleg gazdasági hatékonysági és technológiai verseny. Verseny a befektetésekért, az érdekérvényesítésért, a függetlenségért és még egy csomó más rövid, közép és hosszú távon fontos dologért. Az erősebb, gazdagabb országoknak a szegényebb, gyengébbek rovására érvényesítik az akaratukat, ezt már tapasztaltuk történelmünk folyamán. Magyarország ebben a nemzetközi versenyben tartalék csapattal biztosan nem jut az élmezőnybe. Az nyilvánvaló, hogy a nyafogás, nem egy kompetitív stratégia, ez egy „felszínen maradni a legkevesebb ráfordítással” stratégia, a nemzetközi verseny pedig nem ilyen. Ott a „nyújtsd a maximumot, ha nem állj félre” stratégia működik. Rövidtávon véd bennünket az EU és a történelemben kivívott helyezésünk, de hosszabb távon semmi nem segít, csak a teljesítmény. Magyarország válaszút előtt áll: kezébe veszi végre a saját sorsát, felelősséget vállal tetteiért vagy szépen lassan de biztosan csúszik lefelé a népek rangsorában. Ez a verseny nem az olimpia, ahol a részvétel is szép. A történelem érzéketlen, neki aztán mindegy, hogy a szocializmus öröksége miatt maradunk alul, esetleg csak megint rossz oldalra álltunk, vagy nem vagyunk elég tehetségesek. A vesztesekkel senki sem törődik, erre megtaníthatott volna történelmünk.