közélet

A magyar politikai rendszer kilátástalansága – hatalom, pénz, gyűlölet

admin 2 hozzászólás

Itt a válság és végre talán észhez térít bennünket. Immár néhány éve azzal foglalkozunk, hogy gazdasági reformjavaslatokat gyártunk: hány kulcsos legyen az adó, a GDP hány százalékára kell leszállítani az állami újraelosztást, mennyire csökkentsük a munkát terhelő járulékokat. Most azonban a szócséplésnek véget kéne vetni, tenni kéne valamit. Képesek vagyunk erre? Vajon eddig az volt-e a gond, hogy nem tudtunk megfelelő terveket készíteni vagy az, hogy nem volt, aki végrehajtsa azokat és nem volt nép, amelyik elfogadná őket? Terv készült annyi, mint égen a csillag, egymásnak ellentmondó is. Jelezvén, többféleképpen el lehet jutni a végcélhoz, egy stabil és versenyképes társadalomhoz. Mégsem valósult meg egy sem. Nem is valósulhatott, mert nem az okozatot kell megjavítani, hanem az okot kell megszüntetni. Nem gazdasági reformra van szükség, hanem politikaira és társadalmira, annak aztán meglesznek a gazdasági vetületei is. A jelenlegi politikai elit képtelen megújulni és megfelelő útra terelni az országot, a nép meg csak a szakadékba követi a „vezetőit” a hegyre fel nem, mert az fárasztó.
A magyar politika és társadalom a saját foglyává vált és nem képes kitörni ebből a börtönből. Olyan rendszer épült ki, amely nem képes önmagát javítani, sőt abban érdekelt, hogy konzerválja a fennálló működést. A rendszer hajtómotorjait úgy hívják gyűlölet és korrupció. Egy új vezetésnek kizárólag ennek megváltozatásával kéne foglalkoznia. Egy becsületes, elhivatott, összefogásra képes politikai rendszer és társadalom felépítésével
Nem munka, hivatás!
A magyar politikai elit jelszava fordított „A hatalom pénz!” A hatalom arra jó, hogy pénzt keressünk általa és ezzel biztosítsuk hatalmunkat. Ez a mentalitás a harmadik világban általános, a nyugatiban elítélendő. A Transparency tavalyi jelentése szerint közelebb állunk az előzőhöz. Sok különbség van a magyar és a nyugati politikusok között, de a legfőbb, hogy ott a vezetők hivatásuknak és nem munkának, szakmának tekintik a politikát. Egy feladatot végeznek el, amire programjuk alapján megválasztották, ha sikerül újraválasztják őket, ha nem visszavonulnak.
A nyugati világgal szemben nálunk a pártokhoz tartozó képviselők, polgármesterek állásnaktekintik pozíciójukat. Amire ugyan választották őket, de a rendszer lényegéből fakadóan sokkal inkább a pártvezetés, mint a szavazók. Ezért lojálisabbak is a pártvezetéshez. Úgy viselkednek, mintha ez „szakmunka” lenne, amihez járna a kivételezettség, a korrupcióval megszerezhető plusz bevétel. Munkahelynek tekintik feladatukat, a főnökségnek szeretnének megfelelni, sokkal többet foglalkoznak pártjaikon belüli pozícióik építésével, mint az ország ügyeivel. A hatalmat pedig, legalább annyira használják kiváltságaik védelmére, mint a dolgok rendbetételére. Hangsúlyoznom kell, ez ebben az esetben nem a kormányzati hatalmat jelenti, mert egy kétpólusú rendszerben, a pártok szempontjából nincs nagy jelentősége ki van éppen kormányon, a másik is odakerül előbb-utóbb, csak ki kell várnia. Az étlapon két étel van, a vendégek előbb utóbb megunják az elsőt és a másodikat rendelik. Ráadásul az önkormányzatok kárpótolják a mindenkori ellenzéket. Ebben a rendszerben a párton belüli hatalomnak van a legfontosabb szerepe, mert a mindenkori ellenzék megkerülhetetlen, ráadásul kényelmesebb pozíció. Ezért a rendszer olyan párteliteket termelt ki, akiknek sokkal nagyobb tehetségük van a párton belüli pozíciójuk megőrzéséhez, mint az ország vezetéséhez. Amíg egy miniszterelnök maga mögött tudja a pártját, komolyabb kormányzás nélkül, akár a legnagyobb válság közepette is megmaradhat az ország élén. Ellenzéki pozícióból pedig a kivárásra játszva akár a politikai aktivitás és üzenet leghalványabb jele nélkül is képes lehet valaki miniszterelnökké válni, ha pártját kézben tartja.
Gyűlöletre épített rendszer
A pártokat általában elvek, vagy még inkább jövőképek köré szervezik. Ezeket a jövőképeket árulják a politikai piacon, csiszolgatják alakítgatják. A világ nagy pártjai általában meglehetősen stabil jövőképpel rendelkeznek, legalábbis alapértékeiket nem váltogatják, és e köré szerveződnek a szavazóik. Nálunk a pártok és szavazóbázisuk összetartásának legfontosabb eleme, nem az ideológia, hanem a gyűlölet politika. A társadalomban gyűlölet blokkok vannak, amelyek a rendszerváltás óta jól érzékelhetőek. Nincs megbocsátás, megértés és együttműködés a két nagy blokk között. Ezt nap mint nap érezhetjük saját politikai vitáinkon. Nem vagyunk képesek hinni abban, hogy a másik oldal is az ország érdekét akarja. Ezeket a blokkokat nem a politikusok hozták létre, ez bennünk van. Ők csak felismerték, és saját céljaikra használják. Ez rendkívüli szabadságot és lehetőségeket biztosít nekik. Nem kell ugyanis hátbatámadástól tartani vagyis bármit megtehet, mondhat és cselekedhet egy adott blokkhoz tartozó politikus a mögötte állók mindent megbocsátanak neki. A másik oldal iránt érzett gyűlölet ugyanis felülír minden racionális érvet. Kiderül, korrupt egy politikus, nem számít, mert a másik oldal még többet lop és a mieink legalább jó célra használják a pénzt. Kiderül, feladta az eredeti értékrendjét és az ellenkező oldal elveit hirdeti, nem számít, mert most taktikailag legfontosabb legyőzni a másikat, még ilyen áron is, aztán majd úgyis mást csinálunk Ha netán mégsem csinálunk mást, akkor meg ebben a helyzetben nincs más megoldás, ha nem ezt tesszük, akkor a másik oldal médiája szétszed bennünket. A másik oldal többet lop, a másik oldal többet csal, a másik oldal többet hazudik.
Ilyen értelemben egysíkúvá vált a politika, a politikai piacon a legfontosabb politikai árú a jövőkép nem is kapható, nincs szükség ideológiára, elvekre, mert a blokkokat nem ezek tartják össze, csupán a másik iránti gyűlölet. Ez a hihetetlen erő általában elnyomja a pártokon és oldalakon belül kritikát is.
Durva kontraszelekció és a kétpólusú politikai rendszer
Ennek a rendszernek az egyik tartópillére a kétpólusú politikai rendszer Ezért nem lesz megegyezés és nagykoalíció soha, mert az felborítaná a rendszert. Nagykoalíció esetén beléphetne egy harmadik erő a politikai piacra. A mai rendszerben, a két nagy, üzenet, program és teljesítmény nélkül is megőrizheti pozícióját, sőt választást is nyerhet. Csak egyre kell ügyelnie, ne lépjen be senki, aki táborát veszélyezteti. Az így felállított rendszer konzerválásához szükséges a gyűlölet politika és a korrupció. A korrupción keresztül váltja a politika kézpénzre hatalmát és az így nyert pénzzel tartja fent azt. Az üzlethez való hozzáférés jogával tartja össze saját politikai garnitúráját, ezzel irányítja a belső hatalmi viszonyokat. Minden pozíciónak értéke van, lehet tudni kb. mennyit lehet vele „keresni”. A rendszerben többet ér egy kerületi önkormányzati pozíció, mint egy falusi polgármester, vagy egy „mezei” parlamenti képviselő. A pénzzel aztán hatalmat is lehet vásárolni, ezért a pártvezetésnek vigyázni kell, kit engednek olyan pozícióba, ahol annyi pénzt gyűjthet, amivel már befolyást is szerezhet. Janicsár játszma. Ezért képtelen az elit az 1000 milliárdos megtakarítást ígérő önkormányzati reformra. 27 ezer önkormányzati képviselő „képvisel” bennünket és 3200 polgármester. A kormánypártok az állami pozíciókban, alapítványokban helyezik el a pártkatonákat, az ellenzék az általa birtokolt 4000 önkormányzati képviselői helyen és ahhoz tartozó egyéb hivatalokban. Így tartható fenn a párt nómenklatúra.
Ebből fakadóan politikusi szelekció nálunk olyan, mint a harmadik világban a rendőré. Bármit megtesznek, sőt bizonyos esetekben bármit meg is fizetnek, hogy a hatalomnak arra a szintéjére jussanak, ahol már osztanak. Nem csoda, hát, ha olyan kevés a véleményét bátran vállaló markáns politikus. Előrejutásuk a vezetéstől függ, ha szembe megy vele, soha nem jut magasabbra. Nem állítom, hogy pénzért adnak vesznek pozíciókat, de azért láttunk már erre emlékeztető eseteket.
A kontraszelekció tökéletes rendszerét sikerült kialakítani. Aki becsületes, az szegény, aki hajlandó másokat korrumpálni, de nem veszi be a gyomra, hogy őt korrumpálják, az vállalkozó, aki hajlandó elfogadni pénzt, az politikus. Ez a magyar társadalom rejtett struktúrája.
A jelenlegi rendszer a szolgalelkű párttagok tömegeit neveli ki, mert akit nem a pénz motivál, az félelmet kelt a vezetőkben. A hivatástudat, a tenniakarás veszélyes elhajlás. Aki tenni akar, az előbb utóbb vezetni is akar és az ilyen embereket sürgősen el kell távolítani. Egy olyan rendszerben, ahol a pártvezetésnek ekkora szava van a jelöltek személyére vonatkozóan – részben a listás rendszerből, részben a pártstruktúrákból következően ez könnyen lehetséges.
Mára nyomasztóvá vált a politikai elit motiválatlansága és probléma megoldási képtelensége.
Milyen kárunk van ebből?
A korrupció által okozott kárt a Transparency 300 milliárdra becsüli, de sajnos ennél nagyobb a mérték. A Transparency ugyanis csak a közbeszerzések 1600 milliárdos szűkebb köréről beszél. Nincsenek benne az önkormányzatok, az EU-s pályázatok, nagy állami cégek, intézmények, az egészségügy, stb.
A költségvetés zsákja lyukas, legalább 1000 milliárd folyik el. A lakosság számára közvetlen haszna is lenne a korrupció visszaszorításának. A Transparency jelentés kiemeli, a korrupciós érzékelési index (CPI) 1 pontos növekedése 4 százalékos átlagjövedelem-növekedést, illetve a GDP 0.5 százalékát kitevő külföldi működőtőke-beáramlást jelent.
A korrupció rendszere azonban a direkt károkon jóval túlmutat. A rendszer ugyanis mára saját maga fenntartása érdekében megreformálhatatlanná tette az országot. A politika egyik oldalának sem áll érdekében tiszta átlátható viszonyokat teremteni. A változtatási szándék elleni tiltakozások mögött, szakmai köntösbe bújtatva, gyakran ezek az okok is meghúzódnak. Senki nem gondolhatja, hogy nincs az országban olyan menedzser, aki képes lenne mondjuk a MÁV-ot vagy más nagy állami, önkormányzati szervezetet rendbetenni. Mégis minden reformkísérlet elbukik. Ennek oka nem a tehetség hiánya, hanem csak és kizárólag az átláthatóságtól való félelem. Közben a politikusok tovább beszélnek a reformokról vagy a népről, ki-ki vérmérséklete szerint.
A korrupció a hatalommegőrzés eszköze
A korrupció elsősorban nem a pénzről szól, hanem a pártokon belüli hatalomról, az elit bebetonozásáról. Aki a korrupcióval megszerezhető pénzből részesedni akar, annak bírnia kell a vezetés bizalmát, tehát függnie kell tőle. Ráadásul a párt anyagi működtetése is a vezetés feladata és a sok milliárdos finanszírozást ezen a rendszeren keresztül teremtik elő. Ez a regnáló vezetők hatalmát segítő rendszer
Egy átlátható pártfinanszírozási rendszerben nem függne a párt vezetőjétől a párt anyagi léte, vagyis mindegy ki nyeri meg a pártelnöki versenyt, az állam személytől függetlenül finanszírozná a működést. Így a párt léte nem lenne többé anyagi kérdés és a pártokon belüli verseny felszabadulna. Ez a legfőbb ok, ami miatt a pártok képtelenek a pártfinanszírozási kérdésekben megegyezni, az elit nem akarja elmozdíthatóvá tenni magát. Sajnos a szavazók élesen reagálnak a politika és a közszféra juttatásainak növelésére, pedig sokat megérne az országnak, ha ezek a viszonyok megváltoznának. Néhány százezer forintos hivatalos emelés kiveri a biztosítékot, de a korrupció világában néhány százmillióról van szó (mint láthattuk az utóbbi idők önkormányzati ügyeinél). Enyhe mosollyal bámuljuk a képernyőt, amikor a nyugdíjasok helyzetéről papolnak politikusok, akiről köztudott, hogy évente száz milliós nagyságrendben tesznek el közpénzeket és vacsorára többet költenek, mint egy havi nyugdíj.
Éppen ezért, ha valamiről érdemes lenne népszavazást tartani az éppen a pártfinanszírozás megoldása, mert ez egyúttal az elit megújulásáról is szólna. Ez ráadásul olyan kérdés, ami csak a mi érdekünket és nem az elitét szolgálná.
A tuti üzlet
Végül itt van a rendszer két legfájdalmasabb és legigazságtalanabb pontja. A rendszerváltás óta politikusnak szinte nulla volt az esélyük a lebukásra és a büntetésre. Az eddigi estek mögött inkább politikai oldalakon belüli ellenfelek megbuktatását sejthettük. Kevés olyan ügy volt, mint az utóbbi időben, amikor ismert politikust vittek el bilincsben. Ezzel szemben egy vállalkozó könnyen elveszítheti teljes vagyonát, akár tévedésnek köszönhetően is, megbüntetheti az APEH, a VPOP, a munkaügy. Egy munkavállalót kirúghatnak, elveheti házát a bank. Egy korrupt alkalmazott a magánszférában előbb utóbb lebukik, egy bűnözőt is kb. 50 százalék eséllyel kapnak el, de egy politikust szinte soha. Milyen rendszer ez? Nekünk zéró tolerancia, nekik szabad a vásár? Ma nálunk a legtutibb üzlet korrupt politikusnak lenni.
Ráadásul a hétköznapi életben a sikerhez tőke és vállalkozó készség kell, bukás esetén pedig kockára tesszük a jövőnket. A politikus ezzel szemben a mi pénzünkön veszi meg saját hatalmát tőlünk. Az ígéretversenyben a mi pénzünkön ígér nekünk tücsköt bogarat, nyugdíjat, segélyt és mindent ami szavazatot hozhat. Nem számítanak az elvek, a haza, a szolgálat, csupán a politikai érdek. Ezért azoknak a rétegeknek kedveznek csupán, akik képesek eldönteni egy választás sorsát. Ezért nem tudunk kitörni az ördögi körből, amiben vagyunk. Ez nem kormányzás, politika csinálás, csupán a szavazatvásárlás egy rafinált formája, melynek beceneve „gondoskodó állam”. A magyar társadalom pedig, szinte csak a „gondoskodó állam” iránti szeretetében ért egyet oldalaktól függetlenül (lásd kutatások). Szóval ki is a hibás?
Elitcsere? Népcsere?
Azzal áltatnak bennünket, erre a problémára, nincs más megoldás csak elitcsere. Ennyi lenne a gond, véletlenül rossz embereket választottunk és ha mást választanánk mindjárt minden megoldódna? Jönnek az újak és ők minden megoldanak helyettünk? Az igazság nem lehet ilyen egyszerű, csak az utolsó kifogás, amit azok mondanak nekünk, akik úgy gondolják, az elit feladata és képessége, hogy cselekedjen az emberek helyett, mert az állam feladata a gondoskodás, a nép meg csak szavazzon.
Bizony, egy elhivatott, megoldásokkal rendelkező elitre lenne szükség, aki képes a gyűlölet politika keretein túllépni és valódi választás elé állítani az embereket. Olyan elitre, amely a választók rossz, gyűlölködő és önző énje helyett a jót, az összefogásra és áldozatvállalásra képes ént szólítja meg.
Ma azonban egy ilyen elit rövid úton megbukna, mert nincs áldozatvállalásra, összefogásra képes énünk. Sőt valódi közösséget sem alkotunk, amiért képesek lennénk áldozatot vállalni. A legtöbbet nekünk kéne változnunk, mert új elit még csak-csak lenne, de új népet nem tudunk szerezni.
Az elit váltás sem könnyű azonban, mert a jelenlegi, erőforrásainak jó részét saját bebetonozására és a politikán kívül elit semlegesítésére használja. Média, gazdasági és információs háttérbirodalmat épít. Ezekkel aztán könnyen sakkban tarthat bármely trónkövetelőt. Itt mindenki függ mindenkitől, egyesek a juttatott előnyökkel elégedettek, ezért nem harapnak a kézbe, amely eteti őket, mások, amikor kidugják a fejüket, azonnal leverik őket, ügyeket szellőztetnek meg róluk médiájukon keresztül. A többiek egyszerűen félnek mert tudják a hatalomnak vannak eszközei és azzal élni is képesek ellenfeleikkel szemben.
A helyzet nem rózsás, de ez a mi országunk és a mi jövőnk, elit nem birtokolja. Mi megtehetjük a magunkét a saját helyünkön, mert épp itt van a pillanat, amikor ha kinyitnánk a szemünket, rájönnénk a király meztelen, az állam nem képes gondoskodni rólunk és mindenkinek magának is felelősséget kell vállalnia saját sorsáért. Nem úgy néz ki, mintha ezt felismertük volna. Inkább mutogassunk továbbra is egymásra, az mégis csak kényelmesebb.

Két tojás, meg a gondolatrendőrök

admin

Gyakran mondják az egyforma dolgokra, olyan, mint két tojás, pedig mostanában két azonos szakajtóból származó tojás között akár 2 év különbség is lehet, letöltendő szabadságvesztésben. Ez sajnos nem tréfa. Mire is gondolok. Amennyiben bemegyek a szomszédhoz és ellopok tőle egy, vagy akár egy tucat tojást, nem kapok semmilyen büntetést, aztán kimegyek egy tüntetésre és hozzávágok egyet valakihez, akinek politikai nézeteivel nem értek egyet és kapok 2 év letöltendőt.
Tudom, az lenne az egészséges, ha politikai véleményünket nem az utcán és nem tojásdobálással oldanánk meg, de azért ez a legjobb demokráciában is előfordul. Szívesen feltenném a kérdést, melyik árt többet egy ország működésének, ha büntetlenül lehet egy szakajtó tojást lopni, akár minden nap, vagy ha tojást dobálunk politikai nézeteink kifejezésére? Nem akarom megválaszolni a kérdést, de egy biztos, hogy 2 év különbség nincs társadalmi súlyosságban.
Persze egyesek úgy reagálnak erre, hogy a melegek dobálása nem politikai véleménynyilvánítás, csak szimplán primitív gyűlölet. Ez természetesen nem igaz. Ahogy a meleg felvonulás is politikai tett, egyfajta szabadság értelmezés kinyilvánítása, úgy a tojásdobálás nem általában a melegeknek szól – még akkor sem, ha ezt az érzelmek hevében valakik úgy gondolják – hanem csak a politikai nyilatkozatnak. Aki dobál, úgy gondolja, ez már túl van azon a szabadságfokon, amit az ő ideológiája még megengedne. Ezért jogilag is aggályos a két év, mert ez így csak a véleménynyilvánítás egy formája és tudjuk azt így korlátozni nem lehetne. A jelenlegi magyar politika, azonban nem fogékony az ilyen részletekre, mert jobban fél a gyűlöletkeltéstől, mint a hétköznapok ellehetetlenítésétől.
Van azonban, amitől ennél is jobban kéne félni és az maga gyűlölet és azt kiváltó okok.
A gyűlöletbeszéddel ugyanez a helyezet. Immár évek óta próbálják elfogadtatni ennek büntetését. Ez inkább a tyúk és a tojás dilemmájára emlékeztet. Mi volt előbb, a gyűlöletbeszéd vagy a gyűlölet? Mi okozza a gyűlöltet, a beszéd vagy a gyűlöletet okozza a beszédet? Miért küzdünk szavak ellen, miért nem az azokat kiváltó érzelmek, vagy az érzelmeket kiváltó okok ellen?
A beszéd tiltásával nem lehet megállítani a világot, csak diktatúrában, ott is csak egy ideig. Mondjuk 40 évig. Amikor a szavak ellen küzdünk, a gondolatok ellen küzdünk, mert amit nem mondhatok ki, azt gondolnom sem szabad. Ez pedig lehetetlen feladat, talán még Észak-Koreában sem sikerült. Azt a kérdést is fel lehet tenni, meg lehet-e tiltani, hogy gyűlöljünk valakit? Nyilván nem. Azt tiltani kell, hogy mások ellen izgassunk, de hogy gyűlöljünk, azt nem
Azon kéne inkább elgondolkodni a kormányzatnak, miért vált hirtelen a „gyűlöletbeszéd” olyan népszerűvé? Az addig erre nem fogékony polgárok miért küldözgetnek körbe olyan e-maileket tömegesen, amik egyesek szerint kimerítik a gyűlöletbeszéd tényállását.
Súlyos folyamatok indultak be az országban, amiknek a végét nem láthatjuk, de egyet biztosan tudhatunk, történelmi folyamatokat beszéd tiltásával, vagy a politikai véleménynyilvánítás korlátozásával nem lehet megállítani. Ezzel az erővel abban is hihetünk, hogy a javasasszony ráolvasása mulasztja el a betegséget. Amikor egy országban, az addig békés emberek tömegesen kezdenek el a szélsőségek oldalára sodródni, másik népcsoportokat szidni, akkor nem azon kéne gondolkodni, hogy büntetem őket ezért, hanem azon, mi történt, ami ezt kiváltotta. Az okot kell megszüntetni, nem az okozatot, amennyiben ezt nem tesszük, tudjuk mi történik, erre már vannak történelmi tapasztalatok. Tanuljunk belőle.

Kutyázó Hungarikus

admin

Ajánlanék egy kísérletet az olvasónak. Amikor legalább 5-en vannak együtt, nem egy polgári körön vagy pártértekezleten, tehát politikailag „sokszínűen”, próbáljanak megegyezni 3 olyan közszereplőben, akit a társaság minden tagja feddhetetlennek és elismerésre méltónak tart. A mai magyar valóságban ez lehetetlennek tűnik. Itt szinte nincs név, akiről nem mondja egyből valaki, az egy korrupt barom. Elképzelhető, hogy ez azért van, mert itt mindenki idióta és féltudású, tehetségtelen, de valószínűbb, hogy a mi készülékünkben van a hiba és csak egyszerűen mi vagyunk a kutyázás népe. A mindent és mindenkit leszóló, mindenben a rosszat kereső, a hibáit másra kenő, felelősségvállalás és közösségi érzés nélküli embertömeg. Akinek azért nincsenek példaképei, mert alkalmatlan arra, hogy másokra felnézzen, mert saját önértékeléséhez szüksége van mások lenézésére. Ez lenne a magyarság egyetlen közös tulajdonsága? Remélem, találunk mást, de most semmi nem jut eszembe ezen kívül.
A kutyázás nemzeti sport és meglehetősen népszerű, de nagyon sok bajnak a forrása.
Ez a mentalitás felelős a társadalmi tőkénk teljes leépüléséért, az együttműködési képtelenségért, a bizalmatlanságért, a mindenki az ellenségem mentalitásért és ez felelős azért, hogy nem vagyunk képesek elzavarni azt, aki rosszat tesz az országnak, mert nem tudunk egyetérteni abban ki jöjjön helyette.
Ez felelős fejlődésképtelenségünkért, cselekvésképtelenségünkért, mert mindig találunk valakit, akire ráfoghatjuk rosszsorsunkat, mindig van kire mutogatni, soha nem kell belátnunk, az életünk és sikerünk rajtunk múlik és nem másokon.  Ezért várjuk az államtól a gondoskodást, mert ha ő cselekszik, csak ő hibázhat. A kutyázás életstratégiánk része.
A most legnépszerűbb kutyázó stratégia minden gondunkat az elitre kenni. Nagy a baj, ezért el kell hitetni magunkkal, hogy nem vagyunk hibásak, elég, ha lecseréljük a féltudású elitünket egésztudásúra, minden megoldódik. Ez az utolsó mentsvár, valakik megint a könnyű utat ajánlják, amikor már nyakig ér a kaka. Nem kell cselekednünk, csak másra mutogatni. Mások rontottak el mindent, a felelősség nem a miénk, bennünk nincs hiba, nem kell szembenéznünk felelősségünkkel. Ők vigyék el a balhét.
A féltudású koncepció egyébként is tökéletesen megfelel a kutyázók népének. Az a legjobb benne, hogy egy-két ember kivételével az egész ország a jó oldalon lehet. Csak kutyázni kell a féltudásúakat és máris egésztudású vagy.
Azért ezzel vannak gondok. Az elit minden tagja is féltudásúnak tartja a többi tagot és magukat egésztudásúnak. Szerintük is el kéne zavarni mindenkit rajtuk kívül. Mivel nincs egy radar vagy legalább egy vizsga, amivel meg lehet állapítani, ki melyik oldalon áll, nincs könnyű dolgunk az új elit kiválasztásánál. Persze, létre lehetne hozni egy tudásvizsgáló intézetet (szeretjük a hivatal szaporítást), és az egyesével megvizsgálna mindenkit. Esetleg maradhat a régi módszer a választás, de az nem jó, így jutottunk ide, ezek sem tűntek féltudásúnak annak idején. Mi van, ha álcázza magát az új elit is, megtanul néhány Petőfi verset és azt mormolgatja magában, hogy egésztudásúnak látsszon. Nem egyszerű kérdések.
Azt is megkockáztatom nem is lehet megválaszolni őket, mert nem is ez a lényeg. Ez is csak egy olyan kifogás, amit a folyton fogyókúrázók mondanak, akik ha „semmit” nem esznek akkor is híznak. Ezeknek szokták mondani, hogy a Gulágon nem hízott el senki. Magunknak azt tudom mondani, egész tudású népből nem lesz féltudású elit. Beszéljünk egy kicsit a féltudású népről, mert arról igazán érdemes. Mindannyian próbáltunk villanyszerelőt, asztalost, kőművest stb. keresni otthoni munkákra. Nincs olyan közöttünk, aki még nem járta meg ilyennel. A trehány, átvágós, maguk után ki nem takarító, időre nem teljesítő munkásokkal tele a padlás. Az unott arcú beszólós pincérekkel, a hivatalokban hatalmaskodó előadókkal, a siránkozó fodrászokkal, a bunkó sofőrökkel szintén. Nem tudunk olyan szakmát, az életnek olyan területét mondani, ahol a nálunk sikeresebb országokban nem teljesítenek jobban az ott dolgozók. Féltudásúak vagyunk itt mindannyian. Nem vagyunk elég motiváltak, nem akarunk küzdeni és versenyezni. A milliomost csak az különbözteti meg a többiektől, hogy ő 40 évesen megy nyugdíjba, a többiek 55 évesen, de mindannyiunk életcélja egy nyugdíjasszerű élet. Mindenki kényelmesen akar élni, a társadalomban nincs verseny, mert nem is kell. Olyan országban, ahol 3,9 millióan dolgoznak és 10 millióan élnek nem kell teljesíteni, mert nincs verseny a munkapiacon. Munkaerőhiány van és nem munkanélküliség. Az önkéntes munkanélküliség, (ez közgazdasági kategória és nem valamiféle szegényellenes kiszólás) talán nálunk a világon a legmagasabb. Köszönhetően a bőkezű, könnyen hozzáférhető és kihasználható szociális rendszernek, a leszázalékoltatás egyszerűségének. Az érzés, hogy nem éri meg dolgozni, milliók számára teljesen elfogadott  Miért is kéne teljesíteni egy olyan országban, amelynek alkotmányában ilyen mondatok szerepelnek: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”
Ehhez a szociális biztonsághoz hozzájárul a közszféra is. Itt még létezik a kapun belüli munkanélküliség, a szocializmusból itt ragadt változata. 300 ezerrel kevesebben képesek lennének ellátni egy ekkora ország közszférájának működtetését. A jelenlegi rendszerben, képzett, a piacon is használható emberek tömegeit vonják el fölöslegesen a munkapiacról. Ezeket az embereket vissza kéne hozni a piaci szegmensbe, ennek legnagyobb haszna nem a költségvetés kiadásainak csökkentése lenne, hanem, hogy serkentenék a munkapiacon a versenyt. Persze, úgy gondoljuk ennyi embert nem lehet elbocsátani. Igaz ennyi szabályt, ami nálunk van, csak ennyi emberrel lehet létrehozni és megpróbálni betartatni (sikertelenül). Arról ne is beszéljünk, hogy több köztisztviselő több szabályt hoz létre, ami több adminisztrációt jelent a lakosoknak és a vállalkozásoknak.
Ennek a munkapiaci helyzetnek a romboló hatása érződik az egész társadalomban, ugyanis nincs alulról jövő nyomás a munkavállalókon, a tudósokon, az értelmiségen, az eliten. Nem kell attól félni, hogy valaki a helyedre ugrik, ha nem teljesítesz eléggé. Ennek „hasznát”, nem csak a közszféra és az önkéntes munkanélküliek élvezik, hanem mindannyian. Ezért akadályoznak meg a munkavállalók olyan változásokat is, amik számukra látszólag előnyösek lennének. Pl. a munkanélküli és szociális juttatások változásai, az egészség biztosítás rendszerének átalakítását, a közszférabeli leépítéseket. Ezek ugyanis növelnék a versenyt, ami a kényelmes kihívások és versenytársak nélküli életet veszélyeztetné. Maradjanak csak a munkanélküliek és a közalkalmazottak, ott ahol vannak. Nem kell, hogy tülekedjenek az állásokért, mert nekünk kevesebb lesz.
Van még itt más gond is, mert ezzel szemben kialakult egy új, nagyon szűk kaszt, akik nem akarnak a C ligában nálunk versenyezni, ezért már eleve úgy képzik magukat, hogy külföldre mehessenek dolgozni és az ottani követelményeknek feleljenek meg. Így, akik képesek lennének megtörni ezt a folyamatot, elhagynak bennünket. Így napról napra kontraszelektáltabbá válunk. Az ország, ahol 2-es átlaggal felvesznek mérnöknek, nem lehet működőképes. Itt nem az elit féltudású, hanem mindenki egységesen, mert nálunk ez így ésszerű. Minek teljesíteni, ha ez is elég. Legalábbis eddig elégnek látszott. Egy ilyen országban ki váltaná le az elitet. Nincs elég ember az ország normális működtetéséhez és fejlődéséhez, mindenkinek meg van a helye. Akik képesek lennének elvezetni az országot, jól fizető állásokban ülnek, kényelmesen élnek vagy saját vállalataikat vezetik. Ezért nem kell félni a politikusoknak, ezért elég a C ligás teljesítmény.
Meg lehet történelmi léptékű elemzésekkel magyarázni, hogy miért féltudású az elit vagy a nép, de nincs rá szükség. Egyszerűen 4 millió ember túl kevés, hogy egy ekkora gazdaságban versenyezzen, a külföldről jövő verseny eddig nem érte el az ingerküszöbünket. Most el fogja, de valószínűleg nem tanít nekünk semmit, mert megint azzal áltatjuk magunkat, hogy elég az elitet lecserélni és minden megy a maga útján tovább, esetleg még könnyebben. Mivel nincs másik elit, a jelen helyzetben úgy tűnik, csak helycsere lesz és ehhez nem is kell semmit tenni a másik oldalnak. Akik itt voltak, azok lesznek ott és akik ott, azok lesznek itt. A nép meg örülhet, hogy megkapta a „változást”, amire vágyott.
Tovább ücsöröghetünk még vagy 15 évig langyos vízben és kutyázhatjuk egymást, legalább erre jó, hogy gyógyvíz nagyhatalom vagyunk. Aztán 2025 körül végleg kihúzzák a dugót.

A mi kis robot kakasunk

admin

Nem tudom általában a köztársasági elnök politikus-e, de a jelenlegi tuti nem az. Igaz, hogy Sólyom a neve, de inkább kakasként viselkedik. A nemzet egységét megszemélyesítő elnök legfőbb tulajdonsága a kompromisszum-készség kéne legyen. Bármibe belemegy, bárkivel szövetkezik, hogy az ország sikerét és jobb működését elősegítse, félreteszi a presztízs szempontokat és csak az érdekli, boldoguljunk, fejlődjünk..

No, a miénk ennek az ellenkezője. Neki csak a jog és a saját elképzelései számítanak. Egy alkotmányos robot, sőt egy kakas robot, aki bárkivel összekap a maga merev módján. Érzelmei nincsenek a büszkeségen kívül, nem érez semmit, nem fél és nem örül, csak a jogokat követeli. Azt is persze az ő saját jogértelmezése szerint. Persze, ő tévedhetetlen, ő csak jól dönthet, nincs benne soha semmi kétség.

Csak sémákban és közhelyekben gondolkodik, érzelmi sivársága miatt nem látja át az élet komplexitását. Szeretetet nem érez, de legalább gyűlölni tud és ez az egyetlen jó tulajdonsága. Utálja Gyurcsányt, aki azért, legyenek bármilyen politikai nézeteink, valljuk be, megérdemli.

Megrökönyödve nézzük immár néhány éve, hogy a robot kakas megpróbálja különböző jelöltjeit, különböző posztokra megválasztatni az országgyűléssel. Ez alatt az idő alatt bebizonyította, képtelen a kompromisszumokra, megérthettük, ha olyan világban kéne élnünk,, amilyen az övé, nagyon rosszul érzenénk magunkat. Ott nem lenne barátság, nem lenne kellemes céltalan beszélgetés egy pohár bor mellett, nem lenne tányértörés és megbékélés, nem adná fel senki az elveit másokért, a békéért vagy a szerelemért.

Nem cserélnék a robot kakassal, és nem akarok az ő világában élni, még akkor sem, ha Gyurcsányéban még annyira sem akarok.

Rokkant ország

admin

2009 tavasza a magyar diszlexia járvány kitörésének kezdeteként vonul be a történelembe. Most hozták meg ugyanis a szabályt, hogy 50 pontot kap minden diszlexiás, diszkalkuliás etc, az egyetemi felvételin. A magyar lakosság kapott egy újabb jó okot, hogy még nagyobb mennyiségben legyenek nálunk hátrányos helyzetűek. 50 pont az meglehetősen sok egy ilyen felvételinél. Ha valaki tiszta kettes és még diszlexiás is, ennek a szabálynak a segítségével, szinte biztosan felveszik egy rosszabb felsőoktatási intézménybe, így kiszorít néhány tiszta hármas diákot, akik amúgy sem érdemelték volna meg, hogy oda járjanak. Nem kár értük! Csak hogy a tiszta hármas diák sem annyira hülye, hogy ne szerezzen papírt arról, hogy ő is diszlexiás, elvégre nálunk biztosan könnyebb ilyen igazolást szerezni, mint éveken keresztül keményen tanulni és felsőfokú nyelvvizsgát szerezni, amiért szintén 50 pont jár. Ezzel a trükkel a tiszta hármas tanuló biztosan kiszorít néhány négyes tanulót, csak hogy őket sem ejtették ám a fejükre, ők is beszereznek ilyen igazolást, mert csak könnyebb ilyen igazolást szerezni, mint a OKTV-n 15 helyezést elérni, amiért szintén 50 plusz pont járna. Minek tanul a sok ütődött magológép, éveken keresztül, mikor elég egy kis diszlexia és ugyanott van az ember vele. A négyes tanulók így még jobb egyetemekre juthatnak be, hogy még tovább süllyesszék azok színvonalát.
A hátrányos helyzetűek támogatásának magyar csoda módszere, már többször bizonyított. Néhány éve szüntették meg a speciális nevelési igényű diákokért fizetett többlet kvótát, amely megsokszorozta az ilyen osztályok számát. Több pénzért könnyebb hülyébbnek mutatni magát az embernek, mint amilyen.
Szerintem, azonban, ha már elkezdtük az esélyegyenlőség magyar módijának bevezetését, nem kéne itt megállnunk. Megreformálhatnánk az egész világot, vezessük be mindenhol a magyar igazságosságot.
A fizikai Nobel díj odaítélésénél vegyék figyelembe, hogy valakinek rossz volt a fizika tanára és azért nem tudott elérni semmit ezen a téren, pedig meg volt benne a tehetség. Az irodalminál kapjon plusz pontot, aki nem írt soha semmit, mert ha írt volna, lehet hogy jobb lenne, mint a többiek. Sőt az Olimpiát is meg kéne reformálni. A száz méteres síkfutáson bárki indulhat és hendikep pontok alapján mérik az időt. Legalább 10 évig napi 20 szál cigaretta 1 mp, túlsúly 10 kg-onként 1mp, nem edzett az elmúlt 5 évben, újra 1mp, vérhólyag van a talpán még 1 mp. Felháborítóan igazságtalan az a rendszer, amiben, aki tehetséges és évtizedeken keresztül edz, az nagyobb eséllyel lehet olimpiai bajnok, mint aki dohányzik, zabál, nem edz és még vérhólyagos is a talpa.
Úszásnál akár néhány perc előnyt is lehetne adni annak, aki nem tud úszni, így ez lenne a legnézettebb műsorszám.
Minek ez a sok versenyzés, minek a teljesítmény, olyan rendszer kell, amiben aki nem csinál semmit ugyanolyan eséllyel indul az életben, mint aki gürizik. Minek nyelvvizsga, minek pluszóra, fakultáció, elég megvenni az orvost és megvan az 50 pont. Elég eleget inni, dohányozni és zabálni és megnyerheted az Olimpiát.
Hajrá, hozzunk mégtöbb szabályt, ami a hátrányos helyzetet támogatja és meglátjuk milyen szép országot építünk. Egy biztos, így nem lesz elég a rokkant parkolóhelyek száma a városban, talán meg kell majd fordítani az arányt, és a nem rokkantak állhatnak majd a kerekes székes helyekre, mert úgyis agyilag rokkant, aki ebben az országban tanulni, dolgozni és teljesíteni próbál.
Amerikában a híres egyedülálló nőt, Nadya Sulemant,. aki nemrégiben 8-as ikereket szült, úgy hogy már volt 6 gyereke, iszonyatosan támadták, miért szül ennyi gyereket, ha nem képes eltartani. Arra nem alapozhat, hogy majd a közösség eltartja helyette. Általános nézet volt, hogy ez felelőtlenség. Kedves anyuka pórul is járt, elárverezik a házát, mert tartozást halmozott fel. Nálunk, merne valaki egy többgenerációs munkanélküli család hetedik gyerekének születésekor ilyet mondani, kapna érte hideget meleget.
Ebben az országban jobban jutalmazzák a felelőtlenséget, mint a felelősséget. Amíg ez így lesz, ne reménykedjünk, hogy jobbra fordulnak dolgaink.
Addig is az vigasztaljon bennünket, hogy most az összes olyan orvosnak nagyot segítettünk anyagi helyzete javításában, aki diszlexiás igazolásokat jogosult kiállítani.

A boldogság nyomában – Létezik-e magyar álom?

admin

„Egy társadalmi rendszer legitimitásához, nagymértékben hozzájárul az a meggyőződés, hogy a felfelé mobilitás, a siker mögött tehetség és kemény munka van, nem csak szerencsés családi háttér. Kedvezőtlen a mobilitási légkör ott, ahol az emberek úgy érzik, hogy képességek, szorgalom nélkül is előre lehet jutni, illetve hogy ezek hiánya nem feltétlen vezet bukáshoz” (Lipset–Zetterberg 1970)
Valaha volt a szocializmus és benne a boldog magyarok. Rossz volt, de voltak illúziók. Mi voltunk a legvidámabb barakk. A legfőbb boldogsági faktor mégis az volt, hogy az egész egyszer véget ér és olyan lesz nálunk, mint Amerikában, hozzánk is eljön az amerikai álom.
Aztán felébredtünk
Az új valóságban nem volt hely az álmodozásnak. Rájöttünk, az amerikai álom, hiába reménykedtünk, nem létezik. Legalábbis nekünk magyaroknak, mert az álom pusztán attól van, hogy hisznek benne, aki nem hisz benne, annak nem is valósulhat meg. Sokan gondoltuk már, hogy a rendszerváltást az álmainkért csináltuk és nem azért, hogy elveszítsük őket. Csak az álmok vihetik előre a világot. A csak legyen mit enni és legyen elég pénz, posztszoc realitása kevés a sikerhez
Amerika számára az álom ma is valóság, amit Obama megválasztása újra és hangsúlyosan bizonyított.
Ott még igaz a modernkori népmese, amiben a legkisebb, legszerencsétlenebb hisz álmaiban és végül megvalósulnak. Ugye milyen blődül hangzik a magyar valóságból szemlélve? Pedig ma is ez Amerika egyik legfőbb hajtómotorja, erejének egyik záloga. A magyar realista álom ezzel szemben így hangzik, a legkisebb nem álmodozik, beszerez egy jó kis politikai kapcsolatot, lenyúlja a nagyobb fiú pénzét, majd hozzálop még az államéból, és megbecsülten, tisztelve él, amíg meg nem hal.
Az európai mesevilág nem is olyan régen még minket, magyarokat is arra tanított, aki tiszta szívű és tesz a sikerért, elnyeri méltó jutalmát és a gonosz, aki a hatalmat hajszolja, elbukik és elnyeri büntetését. A szórakoztató ipar és művészet hazánkban már nem gyárt ilyen sztorikat, miközben az amerikai továbbra is ezt a témát járja körül különböző formában. Persze értelmiségi körökben ezt a szellemi színvonaluk alacsonyabb rendűségével magyarázzák, ami meglehetősen egyszerű megközelítés. Amerika ilyen, a nagyhatalomi politikai játszmák része az amerikai álom megőrzése, mert egyetlen ország sem tudja az ambiciózus tömegek erejét kihasználni, ha nem hiszik el, hogy csak saját erejükből sikeresek lehetnek. Az elmúlt években sok ilyen filmet láthattunk, a Remény Bajnokától, (Cindarella man), a Vágtán át (Seabiscuit) át a Boldogság nyomában-ig. Mindhárom film igaz történeten alapszik, valódi reményt ad az embereknek: a tehetség, a kemény munka, az elszántság meghozza az eredményét. A boldogság nyomában, különösen fontos a magyar nézők számára, mert gyermekét egyedül nevelő fekete férfiről, Chris Gardnerről szól, aki iszonyatos nehézségek között él. Mindenféle külső segítség, állami gondoskodás, segély és ingyenes szolgáltatások tömege nélkül képes kitörni helyzetéből és milliomossá válni, csak a kemény munkának és áldozathozatalnak köszönhetően. Az amerikai politikai elit tudja, az álomban való hit nélkül nem lehet sikeres országot építeni és Hollywood mindig örömmel kiszolgálja Washington igényeit.
Think big! Merjünk nagyok lenni!
Amerika ősi álma, a keletről egy száll ingben érkező fiúról, aki mindent elér ma is valóság. Amerika ma is tele van milliárdos self made menekkel és multinacionálissá nőtt garázs cégekkel. Az amerikai gazdaság ereje a mai napig, az egyéni kezdeményezés és annak közösségi támogatása. Véletlen-e, hogy annyi tudományos és egyéb ötletből sokan mai is Amerikában és nem saját hazájukban csinálnak pénzt? Véletlen-e, hogy annyi tudós hazája helyett Amerikában lesz Nobel díjas? Nem lehet véletlen.
A sikerhez szükség van még más „blődségben” való hithez is. Hinni kell benne, hogy a bűnös elnyeri büntetését. Mi ezen is nevetünk, még ha jobbik énünk szeretné ezt hinni. Álmokat azonban nem lehet illúziók nélkül megvalósítani, ha nem hiszünk a világ igazságosságában, akkor nem hihetünk a becsületes útban. Amerika abban hisz, hogy a világot mi emberek alakítjuk és nem az alakít bennünket. Mi a „mindenki csal nekem is azt kell tennem, mert alul maradok” elvben hiszünk. Olyan világot építettünk, amiben szelekciós hátrány a becsületesség.
Ma a kutatások és a hétköznapi tapasztalatok szerint is az egyes számú igazságunk: Munkával nem lehet pénzt keresni! Valóban, aki ma nálunk csal és nem bukik le, azt mondjuk rá ügyes, még akkor is ha azokat győzi le, akik becsületesen próbáltak versenyezni. Ezeket lúzernek, hívjuk. Hány beszélgetésben vettünk már részt, ahol egy becsületes politikusról vagy beszerzőről azt mondták – „még ahhoz is hülye, hogy lopjon”. Hányszor hallottuk: – mutasson valaki egy olyat a leggazdagabbak közül, aki munkával, küzdelemmel szerezte a pénzét és nem kapcsolatokkal, ügyeskedéssel, politikai adományok révén vagy hiszékeny emberek a törvényesség határán álló becsapásával. Azért vannak becsületes emberek is, de kevesen és még kevesebbet tudunk róluk. Ennek ellenkezője a társadalmi elit felső rétegében sűrűn megtalálható. Vezető politikusok, közéleti személyek vannak a listán, mert a negatív evolúció révén, szelekciós tényező a becstelenség. Ha úgy gondoljuk, hogy aki hivatalt vállal az korrupt és nem lehet megbuktatni, akkor azok az emberek fognak hivatalt vállalni, akik ilyenek és a becsületesek beletörődve bólintanak, nekik ez nem való.
Hogyan gondolkodik ma felnövő gyerek erről a világról? Mi szeretne lenni? Sikeres feltaláló, keményen dolgozó vállalkozó, vagy egyszerűen csak valaki, aki jó kapcsolatokra tesz szert és ezzel biztosítja a jövőjét vagy egyszerűen ügyeskedik, csal valamit és 35 évesen már nyugdíjba megy. Sajnos az utóbbi a magyar álom, amiben mindannyian éltünk az elmúlt 20 évben. Ma a fiatalságnak, a holnap Magyarországának, olyan példát mutatunk, ami az ügyeskedésre, a kapcsolatokra, a törvényesség határait súroló meggazdagodásra ösztönöz. Aztán csodálkozunk, hogy senki nem akar tudományos pályára menni, de ügyvéddel Dunát lehet rekeszteni. Kevesen vannak, akiket elitéltek az elmúlt 20 évben mert vagyonukat pozíciójukkal való visszaéléssel szerezték.
Tudunk-e olyat mutatni, akire gyanú vetült, akár bíróság előtt is állt, de nem történt semmi? Ebből tele a padlás. Mi a magyar álom? Legyél gazdag és mindent megúszol, legyenek jó barátaid és mindent elérsz, mert a pénz mindentől megvéd. A közösből könnyebb meggazdagodni, mint saját erőből. Lopj keveset lesittelnek, lopj sokat és megbecsült leszel.
Lehet erre sikeres országot építeni, tudjuk a választ, nem.
Az utóbbi 20 évben kialakult új elit ilyen filozófiára épült, ők a társadalom krémje, őket kéne csodálni. Ők a példaképeink és nem a keményen dolgozó, alkotó emberek vagy szerény tudósok. A kör bezárult, a jövő generációi előtt álló mintákat ők adják. Látszólag nincs kitörés.
A rendszerváltás óta egyetlen kommunikációs próbálkozás volt ennek megváltoztatására, ez Wermer András nevéhez fűződik, a Think Big! mintájára „Merjünk nagyok lenni!” kampányt indított az Orbán kormány alatt. Az eredményességéből sokat levont a tény, hogy az ország több mint fele úgy gondolta, hogy eközben a kormány ezzel ellentétes gyakorlatot folytatott. Nem számít, hogy igaz volt-e, csak a közvélekedés számít. Persze ez még nem jogosított volna fel Ezzel szemben Kovács László a választások után azt mondta: Most már újra kicsit lehetünk! Lettünk is.
Nem vagyok teljesen ütődött, tudom Amerikában is van csalás ügyeskedés, a kapcsolatok kihasználása. Megúsznak bűnöket és politikusok korrupciós botrányokba keverednek, de ott lehet hinni a bűnös bűnhődésében. Az adóhivatal minisztereket mondat le, az Enron és hasonló vállaltok vezetői rács mögött vannak, pedig vagyonuk egy kisebb ország GDP-t kitette. Az embereknek megadják az illúziót, hogy hihetnek az igazságban.
A mai magyar álom nem segíti hazánk fejlődését, és nagyon nehéz lesz egy olyan helyzetben másik álmot alkotni, amikor az ország jelenlegi elitje kormányostul, ellenzékestül, gazdaságostul a régit testesíti meg.
Pedig meg kell próbálnunk, mert más győztes út nincs.

A nyafogás, mint nemzetstratégia

admin

Senki sem szereti a nyafkákat, azokat, akik ha valami nem jól sül el szaladnak anyuhoz, hogy segítsen. A gyerekkorunkban az ilyeneket kigúnyoljuk és lenézzük, később aztán csak idegesítenek bennünket. Ennek ellenére társadalmi szinten nagyon erőteljesen így viselkedünk, és támogatjuk is ezt a magatartást. Minden csoport, legyen az szegény, gazdag, gyenge vagy erős, a boldogulás legbiztosabb útjának a panaszkodást, az önsajnáltatást, a másokra mutogatást, nyafogást tartja. Mások és önmagunk sajnálata tulajdonképpen a társadalmi szolidaritás irracionális megtestesülésévé vált. Szívesen sajnálunk bárkit, valós vagy valótlan indokból, ha minket is sajnálnak cserébe. Sajnos ez alól a viselkedési minta alól maguk a döntéshozók sem kivételek és e miatt már nagynak nevezhető a baj, mert akkor ki változtatja meg a helyzetet?
Mivel, természetesen én magam sem vagyok kivétel azonnal fel is mentem magunkat részben: A szocializmus gondoskodó államának öröksége, az egyének saját sorsukért érzett felelősségvállalását végtelenül lecsökkentette, mindig volt valaki, akire támaszkodni lehetett, akire mutogatni lehetett, volt valami kifogás, hogy miért nem működnek a dolgok. Az egyéni felelősség így feloldódott a közösségiben és így tovább és így tovább. Kifogás van bőven.
Természetesen a nyafogást, mint eszközök valamely cél elérése érdekében alkalmazzuk. Ez esetben a cél a bennünket érintő, előnyösnek vélt társadalmi körülmények változatlanul hagyása vagy az új körülmények a magunk előnyére történő megváltoztatása. Ez pedig nagyon érdekes szocializációs fejlemény. Az ember legfőbb evolúciós előnyének tartják, hogy a változó körülményekhez ő képes leginkább alkalmazkodni az élővilágban. Ezt a szelekciós előnyt fordítottuk most meg és képességeinket a tőlünk látszólag független körülmények befolyásolására fordítjuk.
Nyafogunk mi mindenért, de az egyik slágertéma az egészségügy. Persze ebben az országban mindenki nagyon beteg, és ez tökéletesen illik a nyafogási játszmába. A valamikori „Ki mit tud” helyett meg lehetne rendezni a „Ki betegebb” vetélkedőt. Nagyon népszerűek lennének, tulajdonképpen népszerűek is, spontán szervezett formában. Nap, mint nap zajlanak az előselejtezők országszerte. Hogyan lehet egy olyan társadalomban megreformálni az egészségügyet, ahol a ki a betegebb játszma a legnépszerűbb?
Szóval, ha mondjuk be akarnak zárni egy kórházat, azért mert nem működik hatékonyan és két nem jól működő alulfinanszírozott intézményből csinálnának végre egy hatékony, megfelelően finanszírozottat, akkor azonnal társadalmi mozgalmak indulnak, és kiderül, hogy tulajdonképpen ez a legjobb kórház és miért is kéne azt bezárni. A nyafogás tulajdonképpen egy nagy közösségi társasjátékká vált, minden nyafogót megértően kezel a társadalom azon része is, amelynek nincs érdeke az adott ügyben, mert nem szabad rést ütni a pajzson. Amennyiben bezárják azt a nem jól működő kórházat, holnap a mi kerületünkbe, városunkba jönnek és ott is bezárnak egyet, és aztán ki tudja hol a vége.
Vannak ennél azonban sokkal banálisabb területek is. A biztosítás, amely az öngondoskodás legalapvetőbb eleme, sok háztartásban hiányzik, de ha beüt a baj, akkor azonnal követelik, az állam kártalanítsa az ilyen családokat, az állam pedig meg is teszi. Milyen példát mutat ez?
Vagy, magánszemélyek olyan befektetési formát választanak, amely komoly kockázatokat rejt, persze a dolog eleinte nagy hasznot hoz, ezt mindenki szépen zsebre teszi, amikor meg jön a baj, természetesen újra az államhoz rohan mindenki. Évekig harsogták mindenhonnan, veszélyes devizában eladósodni, nem figyelt senki, most mindenki az államtól vár segítséget. Nem vagyunk képesek felelősséget vállalni tetteinkért, inkább nyafogunk, hogy nem a mi hibánk. Abban bízunk, ha mindenki felelőtlen, akkor nem érhet bennünket sem kár.
Természetesen a sor folytatható az oktatástól a mezőgazdaságon át a MÁV-ig, amely ugyan nagy veszteséggel küzdött, de 1200-an dolgoztak a személyzeti osztályon, az AUDI gyárban ennyi emberrel a magyar export jelentős részét előállítják. Természetesen, ha el akarnák bocsátani a MÁV-osokat, mi együtt éreznénk velük, annak ellenére, hogy a társadalom más területein lehetne hasznosítani az itt megtakarított pénzt. Lásd a szárnyvonalak bezárása kapcsán, népi mozgalom indult, úgy, hogy fogalmunk sem volt az egész ügyről, de tudtuk nem szabad engedni a legkisebb ügyben sem, mert a következők mi lehetünk.
Tulajdonképpen a legkomolytalanabb és legaggasztóbb terület a politika és az önkormányzat. Az önkormányzati szektorban egyenesen a siker alapja lett a nyafogás. Ezt úgy nevezik érdekérvényesítést. Az ország vitathatatlan veterán főnyafogója a 17 éves gyakorlattal rendelkező Demszky Gábor. Sikerének ez legfőbb titka. Mindig meg tudta győzni a budapestiket, hogy őt tulajdonképpen sajnálni kell, ezért Demszkyt minden alkalommal újraválasztották, úgy, hogy 17 éves regnálása alatt semmilyen eredményt nem tudott felmutatni (az Art mozi hálózaton kívül). Mindig elmondta azonban, hogy a kormányzat felelős mindenért, mert nem ad pénzt. Demszky külön érdekessége még, hogy se Fidesz, se Szocialista-Szdsz kormányzat alatt nem tudott semmit elérni. Mindig volt valami gond, hát nem sajnálni való?
Persze, a magyar önkormányzati rendszer nagymértékben a kormányzat kegyeitől függ és tényleg részben anyagi kiszolgáltatottságban van. Vannak szerencsére ellen példák, melyek cáfolják a nyafogókat és bizonyítják, hogy ezek között a körülmények között is lehet sikert elérni. Kénytelen vagyok, miden politikai él nélkül felhozni Debrecen példáját. A Fidesz alatt pont úgy fejlődött, mint a Szocialisták alatt, látványos épülés-szépülés, beruházások, sportcsarnok, két jégcsarnok, sportesemények. Pedig nem is az ország szerencsésebb nyugati végén fekszik. A körülményei neki sem jók, de nyafogás helyett, felelősség vállalás és némi hit magunkban meghozhatja az eredményeket. A politikai kiegyensúlyozottság kedvéért felhozható példaként Nyíregyháza is, amely a legelmaradottabb régióban óriási mértékű beruházásokat vonzott.
Debrecen és Nyíregyháza azonban nem tipikusan magyar, Demszky Gábor az. Ő egy tehetetlenségi stratégia mentén halad és kétségtelenül jól csinálja, mert ugyanazzal a módszerrel, amivel a nagyanyám csak a faluban ér el eredményeket a ki a betegebb vetélkedőn, Demszky az ország fővárosát tudja „vezetni” már majd két évtizede. Módszerének követői számosak.
Itt van például a rendőrfőkapitány, aki azt mondja, adjon a kormány több pénzt, akkor lesz nagyobb biztonság, majd kiderül, hogy az irodában ücsörög az állomány fele és kicsit jobb szervezéssel, már évek óta néhány száz rendőrrel lehetne több az utcákon. Mennyivel könnyebb azonban nyafogni, ahelyett, hogy megnéznénk mit tehetünk.
Ne álljunk meg itt. Nézzük Gyurcsány Ferencet. Amikor kiderült baj van, nem a saját portán nézett szét, hanem elrohant az IMF-hez, az EU-hoz, nyafogott, hogy segítsenek ők. Aztán újra elrohant és most már 180 milliárdot kunyerál tőlük. Az ellenzék vezére is megirigyelte ezt, mert azonnal rá tromfolt, ő már 350 milliárdot kér. Mennyivel könnyebb ezt tenni, mint programot adni a kivezető útra.
Meddig mehet ez így? Amennyiben hazánk lenne az egyetlen ország a földkerekségen, természetesen örökké, de ez nincs így. A világban, ha be akarjuk ezt vallani, ha nem a különböző népek között folyamatos verseny zajlik. Egyes elképzelések szerint valójában ez a világ folyamatos „fejlődésének” motorja. Ez jelenleg gazdasági hatékonysági és technológiai verseny. Verseny a befektetésekért, az érdekérvényesítésért, a függetlenségért és még egy csomó más rövid, közép és hosszú távon fontos dologért. Az erősebb, gazdagabb országoknak a szegényebb, gyengébbek rovására érvényesítik az akaratukat, ezt már tapasztaltuk történelmünk folyamán. Magyarország ebben a nemzetközi versenyben tartalék csapattal biztosan nem jut az élmezőnybe. Az nyilvánvaló, hogy a nyafogás, nem egy kompetitív stratégia, ez egy „felszínen maradni a legkevesebb ráfordítással” stratégia, a nemzetközi verseny pedig nem ilyen. Ott a „nyújtsd a maximumot, ha nem állj félre” stratégia működik. Rövidtávon véd bennünket az EU és a történelemben kivívott helyezésünk, de hosszabb távon semmi nem segít, csak a teljesítmény. Magyarország válaszút előtt áll: kezébe veszi végre a saját sorsát, felelősséget vállal tetteiért vagy szépen lassan de biztosan csúszik lefelé a népek rangsorában. Ez a verseny nem az olimpia, ahol a részvétel is szép. A történelem érzéketlen, neki aztán mindegy, hogy a szocializmus öröksége miatt maradunk alul, esetleg csak megint rossz oldalra álltunk, vagy nem vagyunk elég tehetségesek. A vesztesekkel senki sem törődik, erre megtaníthatott volna történelmünk.

Feri a lebontó

admin
Megnéztem Ferinket, amint éppen lebontja a KISZ-t egy interjúban. Rábízták és 2 hónap alatt végzett vele. Érdekes, hogy az emberek nem változnak. Pontosan ugyanazokat mondja mint ma. Át kell alakulni, mert az új kihívásoknak csak így lehet megfelelni. Megfeleltek lebontódtak.
Ahogy nézem őt, egyszer csak rádöbbenek, ez a Feri egy lebontó. Amihez hozzáér, lebontódik. Eltüntette a KISZ-t. Lebontotta az SZDSZ-t, az MDF-et. Lebontotta a Fideszt normális énjét, mert mára csak olyanokat képesek mondani, amiket a kádár rendszerben is megirigyeltek volna tőlük. A Ferink éppen most fejezi be az MSZP bontását, de nem áll meg ott, ráadásként, ingyen lebontja az országot. Hihetetlen lebontó tehetség.
Ez nemzeti érték, ezt kell felhasználnunk meggazdagodásunkra. Meg kell alapítani a Magyar Lebontó Rt-t és nemzetközi lebontó tendereken indulni. Gátakat, kisebb országokat, egyházakat lehetne bontani. Vezérkarát pártsemlegesen össze lehet állítani. Képességeik alapján jó néhány vezető személyiségnek köztük lenne a helye.
Amerikától kapnánk megbízást az iszlámra, az iszlám országoktól Amerikára. Japántól Kínára, Kínától Japánra. Dőlne a lé és végre mi csak lébecolhatnánk és élvezhetnénk a „létezető” gondoskodó állam adományait, mint valami olaj nagyhatalom.
Egyetlen aggodalom van csupán a tervvel kapcsolatban, Feri ugyanis egy területen kudarcot vallott a lebontásban. A saját vagyonát nem tudta eddig lebontani. Felmenthetjük azonban, mert ez valószínűleg csak azért van, hogy ki tudja magára szabni a vagyonadót. Amikor meglesz adónem és befizette, akkor nekiáll ennek is. Ő ugyani patrióta és teljesíti állampolgári kötelezettségét.
Azért Feri néha épít is. Például medencét adózatlan pénzből, de a fő műve mégis a Jobbik felépítése. Majd mikor teljesen felépült, beléptetjük és lebonthatja belülről.

A szlovákok zsidói

admin
A szlovákok zsidói
Most, hogy lassan már minden politikusunkat megalázták a szlovákok, reméljük, végre mindenki megérti nincs és nem is lesz semmi megegyezés, nem lesz normalitás. A magyar politikusok alázását nemzeti kötelezettségnek tartják a szlovákiban, mert ez is a cirkusz része. A cirkusz lényege pedig, hogy megteremtsék Szlovákia nem létezett identitását.
Van egy francia mondás, ami valahogy így hangzik. Mindenki valakinek a zsidója. Az élet úgy hozta, hogy mi magyarok lettünk a szlovákok zsidói. Minket utálhatnak, mi segítjük őket identitásuk megerősítésben, belpolitikai gondjaikról való figyelemelterelésként szolgálunk, mi vagyunk az aktuális gonoszt, a tökéletes bűnbak. 1000 évig sanyargattunk őket és végre vissza akarnak nekünk adni mindent. Nem kétséges, hogy ha ez a helyzet néhány száz éve alakult volna ki a két ország között már háború dúlna. Ráadásul, mivel a gazdasági helyzet nem egyértelműen kedvez nekünk a konfliktus kimenetele sem lenne teljesen egyértelmű, vagyis akár a szlovákok le is radírozhatnának bennünket a színről, persze csak valamelyik cimborájukkal összefogva.
Talán egy kicsit komikusan hangzanak a fentiek innen szemlélve, és csak a médián keresztül nézve az eseményeket, de ha elbeszélgetünk kint dolgozó magyarokkal, már komolyabban vehetjük a viccesen hangzó állításokat. Egy ismerősöm multinacionális cége kivitte Pozsonyba, mert ott sokkal többet keresnek a cégvezetők az alacsonyabb adók miatt. (Tekintsünk most el attól, hogy ezzel az egy céggel egy milliárdnyi adó és járulékbevételtől esik el a költségvetés, nem beszélve az irodabérlettől, a bérelt lakásokról, a fogyasztásról. )
Barátom azóta megdöbbentő dolgokról számol be. Azt már tudtuk, hogy magyar idegenvezetőket tartóztatnak le, diáklányokat vernek meg, szurkolókat agyalnak. Ezek önmagukban még nem lennének olyan dolgok, amiért egy országot biztosan el kell ítélni, mert hát őrültek mindenhol vannak. A baj csak az, ha ezeket az eseteket az állam igyekszik eltussolni, sőt segíti a bűnösök védelmét, akár az áldozatokat is meghurcolva, a jogállamiság kereteit erősen feszegetve.
Az ilyen eseteken túl azonban a hétköznapi életben hihetetlen magyarellenességgel lehet találkozni Pozsonyban. Az utcán magyarul mobiltelefonáló üzletemberekkel ordítoznak, hogy ebben az országban beszéljen szlovákul, miközben az illető egy szót sem tud az ő nyelvén. Az irodaházakban, ahol magyarországiak is dolgoznak rendszeresen üzennek a liftek falán, hogy melyik melegebb éghajlatra menjenek a magyarok. Az utcán a magyar rendszámú autókat összekaristolják, esetleg kiszúrják a kerekét, a rendőrök pedig előszeretettel büntetik az ilyen járműveket. (Nálunk egy ilyen fejlemény igen érdekes lenne a rengeteg szlovák rendszámú autó miatt) Úgy tűnik az államilag támogatott hülyeség túl messzire ment és egyre több ember bátorodik fel. Sajnos a lavina elindult.
Úgy hiszem, hogy ezek a gondolatok egyre népszerűbbek lesznek az egész világon, ezt a válság is támogatja. Önmagában az, hogy egy országban ilyen erővel tör felszínre az elfojtott gyűlölet támogatja más országokban a gyűlölet erősödését.
Érdemes kitérni az ominózus focimeccsre egy pillanatra. Jellemzően nálunk több fórumon azt mondták, nem kár a futball huligánokért és nem érdemes szélsőségek miatt két ország viszonyát tovább élezni. Azonban ne legyünk előítéletesek a futball huligánokkal, sőt a szélsőségekkel sem, mert akkor olyanok vagyunk mint bármely más előítéletes. Az a huligán, aki nem viselkedik huligánként, nem huligán és nem lehet huligánként fellépni ellene. Csak azért nem verhetünk meg senkit, mert a múltban huligánként viselkedett, mert akkor olyanok vagyunk, mint akik azért vernek valakit, mert színes a bőre, csak előítéletből. A szlovákok sem verhetnek meg azért senkit, mert úgy tudták azok balhézni mentek oda, a szándék még nem elítélhető. Amennyiben tényleg volt tudomásuk ilyen előkészületekről, európaiként viselkedve, előzetesen ki kellett volna szűrniük a valódi balhésokat és be sem engedni a stadionba.
A szlovák politika elvetette a sulykot, sajnos Európa kívülről nézve nem láthatja a teljes igazságot. A két nép egymással történelmi konfliktusban van és hát egyik kutya másik eb, gondolhatják Brüsszelben. Bármennyire is talán ez a látszat ennél jóval többről van szó. A szlovákokat valóban államilag biztatják a magyarellenességre, miközben a felszínen szélsőségesnek neveznek bennünket minden fórumon. Közben a markukba röhögnek, hogy már megint, milyen tehetetlen a magyar politika. Tényleg ezzel a kétszínűséggel szemben minden jó szándék tehetetlen. A két ország viszonya ez alatt a szlovák kormányzat alatt már nem képes javulni, mert egyszerűen ők nem akarják. Csak külső erőket lehet igénybe venni, mert elégtételt kell vennie a kormánynak, mert ha ő nem teszi, a szélsőségek fogják megtenni és az újra csak a szlovákok malmára hajtja a vizet. A válság, a munkanélküliség mind ez a folyamatot segíti. Addig kell tenni, amíg nálunk is nem kezdik majd a szlovák turista buszokat zaklatni.
Mi nem tudunk mást tenni, mint nem eszünk szlovák sajtot és nem iszunk szlovák tejet, és nem járunk szlovák rendszámú autóval, de már ezek is túlzóak kicsit.