Az SZDSZ utolsó erejével a kirekesztést reklámozza

Egy örömteli gyászbeszédet szeretnék mondani az SZDSZ fölött. Igaz, van a mondás, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, ráadásul még meg sem haltak, de pokolba a lényegtelen részletekkel.

A 90-es évek közepétől minimum 2 millió szavazó szurkol azért, hogy az SZDSZ menjen már végre a lecsóba, ahogy manapság mondják. A jobboldal zseniális politikusai, mégsem tudták elérni azt az elmúlt 15 évben, amit Kóka, Gyurcsány és Fodor elért röpke egy év alatt. Persze az SZDSZ sorsát nem ez a rövid, de heves időszak pecsételte meg. Inkább az volt 15 évig érthetetlen, miért tudott újra és újra bejutni a parlamentbe. Ez a veszély ma már egyre kevésbé fenyegeti a pártot, ezért őszintén szembe kellene nézni sorsával.

Az SZDSZ-nek sok bűne van, de ilyen van a politikai paletta többi résztvevőjének is. Tocsikok és más simlis ügyek, amikről mindig mindenki tudott, de soha nem lett belőlük semmi. Ezeknek önmagukban is elégnek kellene lennie a véghez, de ezt mindenki csinálja, a többiek mégis maradnak a nyakunkon. Van a rovásukon más is. Budapest végzetes és behozhatatlan lemaradása, az élhetetlen és javíthatatlan város koncepció megalkotása. Aminek ellenére Demszky még mindig több szavazatot kapna, mint a párt. Részük volt a gazdaság leállításában, az egészségügy sikertelen átalakításában és még sok másban, ennek ellenére egyre zavaróbbá váló belső ellentmondásaik nélkül nem jutottak volna ide.

Mármint ideológiai ellentmondásaik miatt, és az abban rejlő mélyen elitista és társadalmilag igazságtalan szemlélet miatt, amely egyre élesebben rajzolódott ki az elmúlt időben.

Minél jobban hangsúlyozták a konzervatívoknak is tetsző, liberális gazdaságpolitikai szemléletet, annál anakronisztikusabbá vált a szocialistákat is túlszárnyaló, „szociális érzékenység, szolidaritási és öngondoskodásra képtelenek” maszlag. Olyan társadalmat építettek, amely a lehető legigazságtalanabbá vált. A különleges tettekre született elit küldetése volt, hogy öngondoskodásra képtelen szerencsétlenekről gondoskodjon. A két csoport közötti réteget, nevezhetnénk dolgozóknak. Ők viselik ennek a rendszernek a terheit, ők fizetik az SZDSZ által megalkotott társadalmi koncepció költségeit.

A recept a következő: mindent működtessen a magánszektor, mindenki versenyezzen, mindenki fizessen mindenért, nincs ingyen ebéd, kivéve azoknak, akik nem akarnak (más olvasatban nem tudnak) versenyezni és nem akarnak fizetni semmiért. Az elit pedig, élvezzen egy ici-pici, de elegendő előnyt, a versenyben. Fönt is lent is ingyen ebéd, mi meg fizetjük a számlát.

Az SZDSZ eszeveszetten védi és támogatja a verseny szerepét a társadalomban, ami jó és erős társadalmat épít. Gátlástalanul vágja a társadalom szemébe, hogy amit kapunk pl. egészségügy, azért fizessünk is. Fizessen, akinek van pénze, fizessen, aki dolgozik. Kivéve, akinek nincs pénze. A gond csak annyi, hogy azt mindenki maga dönti el, melyik csoportba tartozik. Ugyanis, az ő rendszerük nem különbözteti meg azt, akinek nincs kedve dolgozni attól, aki tényleg nem tud, de mindent megtesz a megélhetésért. Ez az SZDSZ társadalmi igazságossága, fűszerezve az elit „előjogaival”. Ez az, ami egy idő után mindenki számára világossá vált, ez a legfőbb ok, amiért menniük kell.

Irritáló megmondói közül, a legirritálóbb Horn Gábor (akiről négy év múlva azt sem tudjuk létezett), szavaiból úgy tűnik, még nem vették észre ezt, és azt szeretnék gondolni, hogy a kisebbségek védelme, a homoszexuálisokért való kiállás miatt tartanak itt. Szerintük csak annyi történt, hogy a társadalom intoleránssá vált és ezért nem akarnak már rájuk szavazni, rájuk, akik egyedül képviselik ezeket a magasztos értékeket. Önmagukban keveseket zavartak a homoszexuálisok, de az SZDSZ a harcos utat választotta, és a csoportok szembe állítását erőltette, ahelyett, hogy a mindannyian egybe tartozunk érzését erősítette volna. A homoszexuálisok sokat veszítettek azzal, hogy melléjük álltak.

Az SZDSZ negatív brand-é, negatív márkává változott. Mindent, aminek képviseletét felvállalja, csak lerántja magával a sárba. Az igazságosság és szolidaritás szitokszóvá válik a szájában, mert csak jó márkákkal lehet jó célokat reklámozni. Olaszországban néhány éve, megkérték a nagyobb márkákat, próbálják meg az anyaság reklámozását beépíteni kampányaikba. Mára itthon olyan a helyzet, ha az SZDSZ reklámozná az anyaságot, talán még kevesebben szülnének.

Így ártottak a homoszexuálisoknak, a cigányságnak, az esélyegyenlőségnek, a gyűlöletbeszédnek, stb. Utolsó akcióik egyikével még megpróbálják a kirekesztést népszerűsíteni. Óriásplakátokon már több hónapja, a külső szemlélő számára kétségbeesetten könyörögnek 200 ezer szavazóért, de úgy tűnik, hiába. Az ő szempontjukból persze máshogy néz ki. Ők úgy élik meg, hogy csak ők, tucatnyian maradtak, akik ezeket az értékeket képviselik és mindenki más rasszista, kirekesztő, nem demokrata és nem szabad. Pedig nem az elveik, hanem ők nem kellenek senkinek. Nem szabad demokraták, hanem szabadlábon lévő kleptokraták.

Az ő tragédiájuk az országé is. Nem veszik észre, olyan helyzetbe kerültek, hogy az árpádsávosokat ábrázoló plakátjuk többet használ ellenfelüknek, mint nekik. A kirekesztést elítélő szövegük, kirekesztésre buzdít, mégha sokan éppen, azt sem tudjuk, mit jelent ez a mondat.

Az SZDSZ lett az a barát, akit érdemes megkérdezni egy új filmről. Ha azt mondja tetszett, semmiképpen sem nézzük meg és fordítva. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, mert zavarosak, gőgösek és ráadásul még csak nem is becsületesek.

Mivel senki nem fog rájuk szavazni, azért majd azt mondják a magyar társadalom kirekesztő, pedig nem a kirekesztés mellett szavaznak majd, hanem a 20 éves tehetetlenkedés és korrupció ellen. Ezért többet használna az SZDSZ saját valamikori céljainak, ha nem venne fontos és társadalmilag előremutató értékeket a szájára és nem vinné magával a sírba ezeket.

Két tojás, meg a gondolatrendőrök

Gyakran mondják az egyforma dolgokra, olyan, mint két tojás, pedig mostanában két azonos szakajtóból származó tojás között akár 2 év különbség is lehet, letöltendő szabadságvesztésben. Ez sajnos nem tréfa. Mire is gondolok. Amennyiben bemegyek a szomszédhoz és ellopok tőle egy, vagy akár egy tucat tojást, nem kapok semmilyen büntetést, aztán kimegyek egy tüntetésre és hozzávágok egyet valakihez, akinek politikai nézeteivel nem értek egyet és kapok 2 év letöltendőt.
Tudom, az lenne az egészséges, ha politikai véleményünket nem az utcán és nem tojásdobálással oldanánk meg, de azért ez a legjobb demokráciában is előfordul. Szívesen feltenném a kérdést, melyik árt többet egy ország működésének, ha büntetlenül lehet egy szakajtó tojást lopni, akár minden nap, vagy ha tojást dobálunk politikai nézeteink kifejezésére? Nem akarom megválaszolni a kérdést, de egy biztos, hogy 2 év különbség nincs társadalmi súlyosságban.
Persze egyesek úgy reagálnak erre, hogy a melegek dobálása nem politikai véleménynyilvánítás, csak szimplán primitív gyűlölet. Ez természetesen nem igaz. Ahogy a meleg felvonulás is politikai tett, egyfajta szabadság értelmezés kinyilvánítása, úgy a tojásdobálás nem általában a melegeknek szól – még akkor sem, ha ezt az érzelmek hevében valakik úgy gondolják – hanem csak a politikai nyilatkozatnak. Aki dobál, úgy gondolja, ez már túl van azon a szabadságfokon, amit az ő ideológiája még megengedne. Ezért jogilag is aggályos a két év, mert ez így csak a véleménynyilvánítás egy formája és tudjuk azt így korlátozni nem lehetne. A jelenlegi magyar politika, azonban nem fogékony az ilyen részletekre, mert jobban fél a gyűlöletkeltéstől, mint a hétköznapok ellehetetlenítésétől.
Van azonban, amitől ennél is jobban kéne félni és az maga gyűlölet és azt kiváltó okok.
A gyűlöletbeszéddel ugyanez a helyezet. Immár évek óta próbálják elfogadtatni ennek büntetését. Ez inkább a tyúk és a tojás dilemmájára emlékeztet. Mi volt előbb, a gyűlöletbeszéd vagy a gyűlölet? Mi okozza a gyűlöltet, a beszéd vagy a gyűlöletet okozza a beszédet? Miért küzdünk szavak ellen, miért nem az azokat kiváltó érzelmek, vagy az érzelmeket kiváltó okok ellen?
A beszéd tiltásával nem lehet megállítani a világot, csak diktatúrában, ott is csak egy ideig. Mondjuk 40 évig. Amikor a szavak ellen küzdünk, a gondolatok ellen küzdünk, mert amit nem mondhatok ki, azt gondolnom sem szabad. Ez pedig lehetetlen feladat, talán még Észak-Koreában sem sikerült. Azt a kérdést is fel lehet tenni, meg lehet-e tiltani, hogy gyűlöljünk valakit? Nyilván nem. Azt tiltani kell, hogy mások ellen izgassunk, de hogy gyűlöljünk, azt nem
Azon kéne inkább elgondolkodni a kormányzatnak, miért vált hirtelen a „gyűlöletbeszéd” olyan népszerűvé? Az addig erre nem fogékony polgárok miért küldözgetnek körbe olyan e-maileket tömegesen, amik egyesek szerint kimerítik a gyűlöletbeszéd tényállását.
Súlyos folyamatok indultak be az országban, amiknek a végét nem láthatjuk, de egyet biztosan tudhatunk, történelmi folyamatokat beszéd tiltásával, vagy a politikai véleménynyilvánítás korlátozásával nem lehet megállítani. Ezzel az erővel abban is hihetünk, hogy a javasasszony ráolvasása mulasztja el a betegséget. Amikor egy országban, az addig békés emberek tömegesen kezdenek el a szélsőségek oldalára sodródni, másik népcsoportokat szidni, akkor nem azon kéne gondolkodni, hogy büntetem őket ezért, hanem azon, mi történt, ami ezt kiváltotta. Az okot kell megszüntetni, nem az okozatot, amennyiben ezt nem tesszük, tudjuk mi történik, erre már vannak történelmi tapasztalatok. Tanuljunk belőle.